Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Várnai Zseni versek

Katona fiamnak /Várnai Zseni/

 

Katona fiamnak Én magzatom, szép katona fiam,

 

Szíve vérével ír neked anyád,

 

Mióta a császár kenyerét eszed,

 

Vörösbe fordult itthon a világ!

 

Most készülünk a döntő, nagy csatára,

 

S ti lesztek ellenünk majd a sereg,

 

Ha ráuszítnak önnön véreidre,

 

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

 

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,

 

Már lesi az ásós, kapás hadat,

 

Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,

 

Várja az erőt, mely életet ad,

 

Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,

 

S nem ringatnak majd kalászt a szelek,

 

A termő föld lesz a mi lázadásunk:

 

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

 

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban

 

Én sírok, ki méhemben hordtalak,

 

Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,

 

Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,

 

Hús a húsomból, vér a véremből,

 

Hogy emelhetnél te akkor kezet,

 

Ha én zokogom, sikoltom feléd:

 

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

 

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,

 

A reménységünk, mindenünk: az élet!

 

Te döntöd el most a mi nagy sorunk,

 

A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.

 

Borítson el a forradalmi mámor,

 

Ha hömpölyög a lázadó sereg,

 

Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,

 

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

 

Most még csak háborog az óceán,

 

S a kevély hajót már tépi, dobálja,

 

Mi lesz, ha ős medréből kitör,

 

Ha úrrá lesz a tenger akarása,

 

Mi lesz, ha minden katonafiú

 

Szülőanyjától kap egy levelet,

 

Mely lázít, gyújt, vérbe borít:

 

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

    Csodák csodája /Várnai Zseni/

 

Csodák csodája Tavasszal mindig arra gondolok,

 

hogy a fűszálak milyen boldogok:

 

újjászületnek, és a bogarak,

 

azok is mindig újra zsonganak,

 

a madárdal is mindig ugyanaz,

 

újjáteremti őket a tavasz.

 

 

A tél nekik csak álom, semmi más,

 

minden tavasz csodás megújhodás,

 

a fajta él, s örökre megmarad,

 

a föld őrzi az életmagvakat,

 

s a nap kikelti, minden újra él:

 

fű, fa, virág, bogár és falevél.

 

 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

 

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

 

a nap felé fordítnám arcomat,

 

s feledném minden búmat, harcomat,

 

élném időmet, amíg élhetem,

 

hiszen csupán egy perc az életem.

 

 

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

 

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

 

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

 

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

 

de most, de most e tündöklő sugár

 

még rám ragyog, s ölel az illatár!

 

 

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

 

hogy éreztessem, ahogy érezem

 

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

 

e tavaszi varázslat ihletét,

 

mely mindig új és mindig ugyanaz:

 

csodák csodája: létezés… tavasz!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.