Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Szép történetek, írások

145861269_252678319565647_3617265887532780583_n.jpg   Anyu, miért?

Az alkohol adója: egy ártatlan halála

Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt. Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem. Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult. Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén! Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie! Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek, siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér,

Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja,

Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek. Valószínűleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu. Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni! Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi! Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom. Ő meg csak néz rám, hülyén! Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a mennyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya". Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna

neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek, ne sírj miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád! Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu: NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???………………………………………………………………………………………………… 

 

Lev Tolsztoj: Az öreg nagyapó meg unokája

Nagyapó nagyon megöregedett. Lába rossz volt a járásra, szeme a látásra, füle a hallásra, foga már egy sem volt. És Amikor evett, vissza-visszafolyt a szájából az étel. A fia és a menye nem ültették többet az asztalhoz, Hanem a kemence mögött adták neki Enni.

Egyszer egy csészében adták oda neki az ebédjét. Magához akarta húzni a csészéjét, de leejtette és eltörte. A menye megszidta: mért ront el mindent a házban, mert Töri el a csészéket, és kijelentette, hogy ezentúl egy fatálban fog ebédet kapni. Az öreg csak felsóhajtott, de nem szólt egy szót sem.

Egyszer otthon ül az ember és az asszony, s látják: fiacskájuk van deszkákkal játszogat a padlón, s valamit eszkábál.

Megkérdi az apja:

- Mit csinálsz ott, Misa?

Misa azt feleli:

- Fatálat csinálok, apám. Ha majd anyámmal megvénültök, abból egy fatálból etetlek titeket.

Az ember s az asszony csak egymásra néztek, és sírva fakadtak. Megszégyellték magukat, hogy öregapót megbántották; Azon túl mindig az asztalhoz ültették, és gondját viseltek. (Ford.: Áprily Lajos)

                                           A pofon

Vasárnap délután történt. London egyik legszegényebb negyedében egy nagy összejövetelen. Ha férfiakhoz szólok, Gyakran gondolok a feleségükre is. Így történt, hogy igehirdetésem közben hirtelen ötlettől vezérelve a következőket mondtam:

- Férfiak! A legtöbb egy pillanatra eltérnék és egy témánktól személyes tanácsot szeretnék adni. Ma határozzátok el, hogy az összejövetel után kivételesen egyenesen hazamentek. Miközben otthon és a cumi isszátok, jól nézzétek meg a feleségeteket és próbáljátok meg olyannak látni, Amilyen akkor volt, Amikor elkezdtetek udvarolni neki. Utána kerüljétek meg az asztalt és meg csókoljátok!

Majd folytattam a beszédemet és nem gondoltam többet a jószándékú tanácsra.

Egészen a legutóbbi napokig.

Nemrégen ugyanis épp az irodám felé tartottam, Amikor az utca túloldalán egy férfit láttam meg, aki élénken integetett felém. Vártam, amíg át tudott jönni a zebrán.

- Uram - mondta komoly hangon - szép kis ügybe kevert.

- Én? Magát?

- Igen, tovább!

- De Hiszen én nem is ismerem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

- Annak semmi köze a dologhoz, hogy Ki vagyok. De szép kis históriába kevert.

- De hogyan? Miért?

Még mindig halálosan komolyan nézett rám:

- Nem emlékszik, hogy mit mondott a West Hamben férfi összejövetelen? - Kérdezte.

- Dehogynem.

- Jó, én is ott voltam, és nem emlékszik már, hogy mit mondott?

Gondolkoztam.

- Azt hiszem, hogy Isten szeretetéről beszéltem.

- Igen. És nem emlékszik már, hogy még mit mondott?

Ez már nem jutott eszembe, és meg is mondtam neki.

- Nem emlékszik, hogy azt mondta, menjünk egyenesen haza és jól Nézzük meg a feleségünket?

- Ja, igen, a legtöbb jut eszembe, de ez okozta volna a bajt?

- Igen, ugyanis megtettem.

- És mi történt?

- Először még valamit el kell mesélnem Önnek. Tehát Amikor kijöttünk az összejövetelről, egy páran ott ácsorogtunk és azt mondtuk, hogy van igaza, otthon elkezdeni kell. Nem mondtam a többieknek, mit határoztam el, de azt gondoltam, hogy hazamegyek és megteszem, amit mondott. Tehát ahelyett, hogy még sokáig beszélgettünk volna, mint általában, és a beszédet és az igehirdetőt kritizáljuk, rögtön hazamentem, és hazaértem Amikor a tea már kész volt. Tehát leültem és jól megnéztem a feleségemet. Uram, micsoda megrázkódtatás! Ugyanis megpróbáltam elképzelni, milyen csinos volt akkoriban, Amikor elvettem feleségül. Sok mindent ígértem neki, és keveset vagy semmit nem tartottam meg belőle. 14 éven keresztül csak CSAlódások, gondok, szegénység és munkanélküliség jutott neki velem együtt, és sok

szívtelenséget is kapott tőlem. Mindez nyomot hagyott az arcán, Ezért döbbentem úgy meg.

- És - kérdeztem - mi történt aztán?

- Felálltam Aztán, megkerültem az asztalt és megcsókoltam. De ő csak hátrált, és pofonütött.

- És mit tett ön?

- Uram, ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy egy másik alkalommal azt mondta, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is, Ezért még egyszer megcsókoltam. Még egy pofont kaptam és feleségem így szólt: Mi történt veled? Megpróbáltam elmondani, mit mondott nekünk az összejövetelen - mindenre már nem emlékeztem, de a gyerekek is hallották, és most el akartam mondani Önnek. Újra elkezdtük szeretni egymást, az egész család.

A kicsik most újra járnak vasárnapi iskolába, és a feleségemmel mi is Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, mert mindketten szeretjük Istent. Uram, jó tudni, hogy Isten megbocsátott, és mi is megbocsátottunk egymásnak. Biztosíthatom, szükségem volt rá, mert jó asszony a feleségem.

Ezt a történetét három oldalról hallottam, az apától, az anyától és a legidősebb fiútól. Kikérdeztem a gyereket a részletekről, és elmesélte, hogy Amikor apja 'sokkot' kapott, az első hatás hihetetlen Csodálkozás volt.

- Még sohasem láttam, hogy az apám megcsókolja anyámat. Egyszerűen nem akartam elhinni. Nem tudtam, mi történt vele. De Amikor anyám pofon ütötte, és ő nem ütött vissza, majd hanyatt estem.

Megdöbbenését meg tudtam érteni.

- Igen? És utána mit gondoltál?

- Tudja, hallottam, hogy mit mondták, és ha már akkor megtettem volna, amit ma megtettem (szívet és életét egészen komolyan Istennek adta), akkor, azt hiszem, nagyon sok keserűséget megspórolhattam volna magamnak.

 

          Dark: Furcsa Érintés

Nyári éjszaka van ... Egy óra negyven perc. Hűvös, már-már hideg szellő fújdogál, ennek megfelelően össze-össze rezzenek. Sétálok egy kis állomáson a Balaton déli partján. Csak néhány perc nyugalomért és magányért jöttem ki ide ilyen későn, amit részben sikerült is megkapnom, de nem volt teljes, mert az éjszakai óra ellenére elég nagy forgalom volt az állomás mellett fekvő főútvonalon. Csak a szokásos hétköznap éjjel: kamionok sora és néhány éjszakai utazást kedvelő ember autózik ilyen tájt ... A peronról a főút mindkét irányába jól el lehet látni s az el-elnyúló fények könnyen elragadják az éjszaka sétálók fantáziáját. Velem sem történt ez másként ...

Röpke két-három perc Multan eszméltem gondolataim fodrai közül. Magamban állok egy nyári éjjelen egy távolba vesző sínpár társaságában és sehol egy lélek. A főút forgalma megszűnt. Hiába is néztem mindkét irányba: Mozgó járművet nem tudtam felfedezni. Pedig mindkét irányba legalább három kilométer a látótávolság, de csak a tompán villogó vasúti átkelőhely fénysorompóját látom. A szél is nagyon furcsa lett ... Nem érzem a bőrömön a hús fuvallatokat, de a hangját a fák tetején jól hallom. A szélén, és a trafóház monoton zümmögésén kívül semmi sem Töri meg az éjszakát ... Sem kutyák, sem hangosan beszélgető németek, sem ordibáló részegek, sem más civilizációra utaló zörej. Sehol senki. A Hold óriási - majdnem teli - tányérja egy magas fenyő felső újra ülve, mint új dolgokkal ISMERKEDŐ kölykeit figyelő anyafarkas rajtam tartja tekintetét. Fehér fénye ovo szeretetet sugároz, s örömmel fogadom ...

Körbepillantok. Újra s újra, a csodálattól szóhoz sem jutva. Agyam egen gyorsaságú fehér gondolat-villám húz végig: "Minden megállt körülöttem!". Tétován lépek előre néhányat, mint a kissrác a szomszédból, aki nemrég tanult meg járni és még kissé bizonytalanok a léptei. Akárcsak neki szokott, a legtöbb nekem is PUHAN csattant a meztelen talpam a peronon. "Biztos, hogy megállt az élet." - Villant fel újra. Megint körbenézek: "Ez oly hihetetlen!". Rápillantok az órámra ... Fekete fehér számlapján a számok valósággal vakítottak erőteljes a Hold fényében, s megdöbbentett amit láttam ... de nem csalódtam ...

A másodpercmutató magabiztosan pihent a negyvenötöt jelző rovátkán. Hasonlóra számítottam s mégis sokkolóan hatott az igazság. Nem tudtam levenni a szemem az óráról. Nem számoltam, de legalább négy-öt másodperc eltelhetett azóta, hogy néztem az órámat. Félelmetes és gyönyörű volt egyszerre egy körülbelül öt perc "mozdulatlanság" ...

Abban a pillanatban, Amikor megmozdult Szeretett órámon a másodpercmutató s nehézkesen egy negyvenhatra váltott, feltűnt a távolban egy világító figyelő szempár, mely nem más, mint az első közeledő jármű. Ugyanekkor kutya kezdett el ugatni a közelben, jelezvén a csoda véget ért. S a szél is újra megsimogatta hús kezével a tarkóm.

Az első és Egyetlen szó, ami Ekkor eszembe jutott: "Köszönöm !"...

 

                Disha: A néma tükör

A vonatúton végig hallgattam. Beszélt velem szemben épp eleget az ismeretlenül is ismerős lány. Kávézott ugyanúgy, mint én, s ugyanúgy bámult kifelé az ablakon, mint én. A tájból szinte semmit nem láttam, a vonat mellett gyorsan, múló emlékként A tovaröppentek Zöldellő erdők, és maradandó, lehangoló képet csak a városok betondzsungele ad. Ő is valahogy így lehetett vele, különben biztos nem kezd el egy számára ismeretlen új beszélni.

- Miért utazol? Ne, ne is mond, látom rajtad! Látom a kék szemeidben. - Mosolyodott el - Olyan szép világoskék a ragyogása, ahogy besüt a nap az arcodra! Kipirulsz! Nem hozol sok csomagot, tehát nem maradsz sokáig ... vagy éppen talán túl sokáig is? Egy gyűrűt forgatsz az ujjadon! Szép zafírköves ... te kaptad azt. Hozzá mész, ugye? Ott lakik abban a nagy, távoli városban!

Nem Feleltem, láthatta minden válaszom egy tekintetemben. Egész aprót biccentetem, mire ő is, és folytatta, kávéját kavargatva ... akárcsak én.

- Szép szerelmes együttlét lesz? Hosszabb időre maradsz! Ezért is nem hoztál szinte semmit ... ott mindened megvan ... Ő mindent megad! Vagy csak fordulsz a peronon? Néhány órás találkozó? Ezért nem hoztál semmit! Ily rövid időre? Minek?

Fél gúnyos mosollyal nézett rám, s ugyanazt éreztem magam az arcomon is. Tekintete belém látott, s terítve volt ár akkor minden kínlódásom. Maradjak? Vagy jöjjek?

- Ő milyen? Magas ... fekete ... mélykék szemei vannak. Nahát a te szemed kékje az elmélyült hogy most! Éppen ezt szereted, meg hogy mindig borostás! Tudtam én! Ugye, kinyitja az ajtót előtted? Ugye, lesegíti a kabátod, és ragaszkodik hozzá, hogy ő hívjon meg mindig? Ugye, szépen tud kérni a szemeivel? És sosem nevet ... inkább csak mosolyog. Eljegyzési ajándék elő-a gyűrűd! Születésnapodra kaptad! Azt mondta, nemsokára másikat is kapsz ...

Óhatatlan könnybe lábadt a szemem, ahogy beszélt hozzám, s előttem már az ő arca nem volt, Hanem akit leírt nekem. Zsebkendőt vettem elő, úgy tettem, mint aki meg van fázva, s elfordulva, hogy ne Lassa, felitattam azt a néhány könnycseppet. Tudom, hogy nem látta ... ő is elfordult. Mire ismét rá néztem, komoran nézett a szemembe, búzavirágkék szemeivel. Mintha az övében is könny remegett volna még.

- Bánatos lettél. -mondta tovább, s kavarta velem együtt a kávéját. Egész hideg volt már az .- Szegény - szegény fiú. Ugye, azért mész fel? Egy fordulat a következő vonatig ... csak amíg visszaadod azt a gyönyörű gyűrűt? Miért? Egy éjszaka miatt? Mások ilyen körülmények között naponta megtennék, s nem mondanának semmit! Ő megmondta! Bűnbánattal hangjában felhívott, és megmondta. És most jössz, hogy még jobban kínozd! Hogy bántsd!

Egész vádló lett a hangja, s akkor elszégyelltem magam. Hát valóban így lenne? Valóban ezt kellene tennem? Beleittam a kávémba, s fintorogtam. Hideg volt valóban. Ő is hasonlóképp reagált, az övé is elhűlt.

- Nem lenne jobb maradni? Minden este átölelne két karjával, és azt súgná a füledbe elalvás előtt, hogy szeret.

A vonat sivító hanggal fékezett a végállomáson. Szó nélkül álltam fel, és hagytam ott a hideg kávé maradékait az étkezőkocsi asztalán ... Visszanéztem mikor még, nem láttam egy nőt, csak egy tükörre vetülő napfény sugarait. Két hétig maradtam ... minden este átölelt, és a fülembe súgta elalvás előtt, hogy szeret. Két hét múlva pontosan a hajnali vonaton ültem. Ugyanoda szólt a jegyem. Velem szemben az ismeretlen ismerős nő ugyanúgy a reggeli kávéját kavargatta, mint én. Most a szokottnál is keserűbb volt. Most a szokottnál is csendesebb volt. Búzavirágkék szomorú szemekkel nézett rám. Nem tudtam állni a tekintetet, melyben egyszerre vád és bánat tükröződött. Kezem ismét öntudatlan mozdult, hogy azt a kis zafírköves ékszert forgassam ... mint mindig, ha támaszra volt szükségem. De a mozdulat megtört. Azt a gyűrűt már nem forgatom ... hátrahagytam, életem egy kis darabjával.

 

         Almoragh: a magány dala

Súlyos vannak órák, napok, Hónapok, mikor az ember belesüpped a magány Parnaíba, mint egy lázas nagybeteg. Furcsán, szürkén Pereg le ez az idő, míg végül megérkezik az orvosság egy-egy jó szó képében. Ördögi kör: a magány kóros előre hasadtával az ember már nem is törekszik rá, hogy társaságban legyen, így aztán nehezen érkezik el hozzá ez az orvosság - már ha egyáltalán elérkezik.

Éreztem, ahogy a magány pókja szürke közeledik felém, lassan beszövi a környezetemet hálójával, én pedig bárhová lépek, mindig belegabalyodom ezekbe a tapadós, szürke-szomorú szálakba. Begubóztam hát én is, de vesztemre csak Egyetlen anyag állt rendelkezésemre, amellyel megvédhettem magam: az ő puha ködhálója.

Néztem a telefont, amely nem akart megszólalni. Egy este Százszor is felemeltem a kagylót, elbeszélgettem egy süket sípolással, megnyomtam pár gombot, aztán meggondoltam magam. A pók szőtte a hálóját tovább.

A könyveimhez fordultam, de a papírra ütött betű-sebek üresen kongtak, vagy elillantak előlem. Atn képes volt elérni hozzám, csak tovább fokozta a reménytelenséget - láttam én, hogy tinta helyett a pók hálójából tekerednek elő a betűk, de már késő volt.

Egy este aztán meglátogatott valaki. Sötét volt, én ébren feküdtem az ágyamban, hallgattam, ahogy az óra a másodperceket ropogtatja. A szobám végében tűnt föl - nyúlánk női alak. Rám mosolygott, én kábán emeltem fel a fejem, de nem láttam semmit. Csak a csillagok fénye hatolt be az ablakon, kedves szavak helyett csak egy fenyves suttogását hallottam. Vonatfütty, kutyaugatás, távoli hangok - láttam, ahogy egy szürke pók kinn hintázik a holdsugáron, és csontlábait egy sípon billegteti, hogy előcsalja a magány eme nehéz hangjait. Elfordítottam a szemem.

Másnap újra eljött, csodás hangon szólt hozzám, elültette bennem a zene magvát. Euterpé, ne hagyj el.

Hetek teltek el. A szemeimre ragacsos szemfedőt tapasztott a magány, ritkán voltam ébren és még ritkábban aludtam.

Aztán újra feltűnt. Felém jött, kinyújtotta a kezét, és az Olembé hanyatlott. A testemhez simult, és én boldogan dédelgettem őt, míg el nem aludtunk mindketten.

Fölébredtem. A pók előttem állt, rágóiról eltűnt barátok vére cseppent. Én megragadtam az ölemben fekvő hangszert, és eljátszottam a magány Dalat.

A Pókháló szétszakadt, a pók sikoltva hanyatlott vissza a feledésbe. Az ujjaim boldog táncot jártak a húrokon szürke. 

                   Erzsébet és Zsuzsanna

A két testvér egymással szemben ült. Zsuzsa a kopott heverőn, ölében a pici Ágikával, mellette a maszatos szőnyegen a két nagyobb gyerek: a hatéves Pisti és a négyéves Ferike birkózott. Az asztalnál egy kissé csámpás széken ült a vendég, a fiatalabb lánytestvér, Erzsike, - vagy ahogy újabban nevezte magát, mióta Németországba férjhez ment egy jómódú vállalkozóhoz: Elizabet. Csinos volt és ápolt, karcsú és divatos. Szőke haja hullámosan omlott a vállára, a sötét, bársonyos tapintású blúz, a miniszoknya, a finom ezüst karkötő, formás ujjain a drága aranygyűrűk lenyűgözően bájos jelenséggé tették, - s most különösen szürke, kopott Hamupipőkének tűnt előtte nővére a sokat mosott házi ruhában, papucsban, asszonyosan telt, kissé formátlan alakjával.

- Öntsek még teát? - kérdezte Zsuzsa, és leintette a gyerekeket, akik egymást félrelökve tolakodtak az asztalhoz, amelyen egy nagy tálban friss pogácsa és perec illatozott. Ágika is nyújtogatta a csészéjét, ő nyilván úgy értette, hogy neki szól a kérdés.

- Nem, köszönöm, már nem kérek többet - szólt kissé hűvösen Erzsébet, és megütközve nézte, ahogy a gyerekek bontogatják a tőle kapott csokoládét. - Vigyázz, összekenik magukat! - szólt nővéréhez, aztán tovább mesélte, hogy új bútort vettek a szép kertes házukba, és gyönyörű modern függönyöket.

- Csodájára járnak a virágoskertünknek - mondta dicsekedve. - Kora tavasztól késő őszig pompáznak a bokrok és a legkülönfélébb színű virágok. Meg kellene nézned! Kár, hogy ebben a panelban laktok. Szűk és kopár - két kicsi szoba - mennyire kellene a gyerekeknek a kert, a szabadban való mozgás!

- Lehet, jó volna - szólt közbe Zsuzsa - de örülünk, hogy egyáltalán van lakásunk. Nagyobbra, szebbre nem futja. Spórolni nem sokat tudunk. Gábor keresete csak a legszükségesebbre elég. Én meg nem sokat kapok. Tudod, milyen drága egy gyerekcipő? És az étvágyuk is jó, hála Istennek!

- És muszáj volt három gyereket vállalnotok ebbe a pici lakásba?

- Bocsáss meg, de itt nem vállalásról volt szó, hanem elfogadásról! Így sikerült - és mikor már útban voltak, nem volt szívem ellene tenni.

- Na jó, jó, ne haragudj - de kicsit sajnállak, hogy ilyen szegényesen kell élnetek. Mégis, azért többet kellene adnod magadra. Mi lesz, ha a férjedet elcsábítja egy csinibaba a munkahelyén? Vagy megunja az itthoni zsivajt és rendetlenséget, és másutt keres vigasztalást?

Zsuzsa lelkében forrt a méreg, de türtőztette magát. Nagyot nyelt és csak annyit mondott:

- Vegyél még pogácsát! Ma sütöttem, Ágika is segített, ugye, picikém? Mert délelőtt Pisti és Ferike óvodában voltak.

- Köszönöm, de már megyek - állt föl Elizabett, és megigazította a szoknyáját. Tsüssz - és puszi a gyerekeknek. Holnap már megyünk haza, ma még Anyuéknál alszunk.

- Jó utat - szólt Zsuzsa, s már azt se bánta, hogy Gábort meg se várja a húga. Csak hadd menjen a milliomos férjével, itt ne dicsekedjen tovább.

Este, amikor lefektette a gyerekeket, végre elkezdett mosogatni és rendet rakni a konyhában. Közben hullottak a könnyei. Észre se vette, hogy Gábor benyitott, csak akkor rezzent össze, mikor az ölelését érezte.

- Mi bajod, Zsuzsikám? - de hogy felesége nem válaszolt, kibökte: - A húgod?...

- Ühüm... - bólintott Zsuzsa és kitört belőle a zokogás. Gábor alig győzte végighallgatni a panasz-áradatot. Mikor Zsuzsi egy pillanatra elhallgatott, a férje csak ennyit mondott:

- Ne törődj vele, te százszor gazdagabb vagy, mert itt a három szép gyereked. Bocsánat, gyerekünk! És nekem jó vagy így, amilyen vagy, és ne is akard játszani a nagyvilági hölgyet, mert azokat utálom és kész!

Zsuzsa elmosolyodott.

- Drága vagy... és igazad van, hálátlan vagyok, mert tulajdonképpen boldognak kellene lennem - miattatok! És nekem se kéne az a kopasz milliomos, csak te, csak te, egyetlen aranyos és hűséges Gáborom!

A nyirkos, sötétedő estében egyedül ballagott a közeli szülői lakásba szép fekete bundájában a karcsú, csinos, szőke Elizabett. Már elmúlt fölényes jókedve, arcán elmaszatolódott a festék a könnyek nyomán, amelyek lassan szivárogtak szeméből. A szíve összeszorult, míg illatos zsebkendőjét kereste a zsebében.

- Ó Istenem, milyen jó neki! Mit nem adnék oda, ha nekem is lenne három ilyen gyönyörű gyermekem! De hát Stefán nem akar gyereket, csak a szép német-juhász kutyáját dédelgeti... Nagy, előkelő lakás, kert, utazás, ruhák, ékszerek... mit ér mindez, ha nincs, aki ölembe üljön és megcsókoljon, mint a pici Ágika az anyját... Ó Zsuzsa, ha tudnád, mennyire irigyellek!

             Szóval - mondta a nő -, eljössz?...

A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta lesütött szemekkel:

- hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt.

Így szólt: egy távoli tartományban élt egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, s boldogak és egyek lehessenek.

Így vándoroltak, igézetben egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé. A parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal.

De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először?

... Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: "No, jere már!"

A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett,

aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához, és ott élt tovább, némán és csodálkozással a szívében.

Tudniillik a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.

- Igen - mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel.

- Szóval, eljössz?...

- Jó lenne - mondta udvariasan a férfi, begombolta kabátját, s kalapját kereste.

- Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán, kissé sok a dolgom.

                    (Márai Sándor: Kínai mese)

                  LEHETŐSÉG

Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél egy éjjel megjelent az angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, megtalálja az igaz szerelmet és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.

Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:

"Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, de nem történt semmi. ,,

"Én neked nem ezt ígértem - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a LEHETŐSÉGÉT ígértem neked, de Te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel."

Az ember megdöbbent. ,,El sem tudom képzelni, miről beszélsz!" - mondta.

"Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de Te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit?" - kérdezte az angyal.

Az ember bólintott.

"Mivel Te visszautasítottad a megvalósítást, az ezeket az ötleteket néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől. Ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken.

És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon, és a túlélőket kimenteni, de Te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat. Ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál. Egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna Téged. - mondta az angyal.

Az ember szégyenkezve bólintott.

És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez, egy olyan emberhez, mint Te, féltél, hogy elutasít, és inkább lemondóan elmentél mellette. ,,

Az ember újra bólintott, de már sírt.

"Igen barátom, - mondta az angyal - ő a feleséged lehetett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben."

 

                       A dühös ember

Egy napon, mikor a bölcs ember szokásos sétáját tette a városban, egy fiatalember rettenetesen dühösen rohant oda hozzá és szidalmazni kezdte.

„Milyen alapon tanítasz te másokat? Mégis hogy képzeled?!” – ordította. „Olyan ostoba vagy, mint bárki más, hiába színleled itt a bölcsességet!”

A bölcs ember figyelmesen végighallgatta a fiatal férfi kiabálását, de egyáltalán nem törte le, amit mondott a másik. Csak mosolygott, ahogy a fiatalember ingerülten tovább szidalmazta őt. Már elmondta mindennek, és kezdett kifogyni a sértő szavakból, de a bölcs ember csak állt csendben és mosolygott. Végül a fiatalember toporzékolva odébbállt.

mosolygó_bölcs

A bölcs ember tanítványait – akik a közelből látták a történteket – bosszantotta, hogy mesterüket ilyen durván támadják. Egyikük nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg: „Mester, miért nem válaszoltál ennek a semmirekellőnek?”

A bölcs ember ekkor így szólt: „Ha valaki ajándékot ad neked, de te nem fogadod el, kihez tartozik az ajándék?”

„Természetesen ahhoz, aki az ajándékot hozta.” – válaszolta a tanítvány.

A bölcs ember mosolyogva így szólt: „Pontosan. Ugye érted már?”

"Aminek nem kell megtörténni, az nem történik meg, aminek pedig meg kell történnie, az megtörténik. Ezért ne veszítsd el a nyugalmadat." (Szvámi Ráma)

""""""""""""""""""""""""""

 

Élt egyszer egy idős ember, aki nem szerette szomszédját, ezért elkezdett rosszindulatú pletykát terjeszteni róla. Mindenkinek, akivel beszélt, azt mondta, hogy a szomszédja egy közönséges tolvaj, senkinek nem szabad megbíznia benne. Ennek eredményeként a szomszédot le is tartóztatták, ám a tárgyalás során kiderült, hogy ártatlan.

A bíró az ítélethirdetés előtt így szólt az idős emberhez: „Milyen alapon terjeszt hamis vádakat másokról? Van fogalma arról, hogy mekkora kárt okozhat ezzel?”

Az idős ember így védekezett: „De hát ez csak az én véleményem, nem ártok én vele senkinek.”

A bíró ekkor ezt mondta neki: „Az összes vádat, amit mondott a szomszédjáról, írja fel egy papírra, tépje szét darabokra, majd hazafelé menet szórja ki a kocsija ablakán. Aztán holnap jöjjön vissza az ítélethirdetésre.”

Az idős ember így is tett, majd másnap visszament a bíróságra.

„Mielőtt kihirdetem az ítéletet,” – mondta a bíró – „menjen, és szedje össze a tegnap kiszórt papírdarabokat.”

„De hát ez képtelenség!” – fakadt ki az idős ember – „Hogy tudnám összeszedni azokat? A szél már rég széthordta, fogalmam sincs, hol keressem.”

A bíró ekkor így szólt: „Pontosan ugyanez a helyzet a rosszindulatú pletykákkal is. Lerombolhatja vele a másik ember jó hírét és becsületét, amit lehet, hogy ő már soha nem tud majd visszaszerezni. Ha valakiről nem tud jót mondani, inkább ne mondjon róla semmit. Aki nem tanul meg uralkodni a szája fölött, az szavainak rabszolgájává válik. Ha megcsúszunk, visszanyerhetjük az egyensúlyunkat, de ha a szavainkkal csúszunk meg, azokat már soha többé nem tudjuk visszavonni.”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.