Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Szabó Lőrinc versei

Szabó Lőrinc: Kár

Kár elrontani, kár,

buta kis életünket,

úgyis ritka az ünnep,

úgyis jön a halál.

Mind, ami konc, ami érdem,

ami lehet, be kicsi!

Maga az ember, ahogy van,

túlhitvány valami.

 

Sír bennünk az igaz szív

s éppúgy sír a komisz;

kár, hogy túlsokat ártunk

fölöslegesen is.

Pénz, hiúság, becsület: mind

szánalmas csatatér,

s csábít a szó, hogy a lélek

nyugalma többet ér.

 

Csábít a szó, de a béke

ahogy jön, megy is a perccel;

(könnyű annak,

aki helyett más a gazember!)

Tűnik a perc, s az örök föld

bestiái miatt

meggyűlöljük az égi

prédikátorokat.

 

Kár elrontani, mégis

rontjuk az életünket,

pedig ritka az ünnep

s úgyis jön a halál.

Küzdünk, sírva, vagy árván,

mint kit a cél megunt,

s mindegy a cél, az eszközökért

együtt lakolunk.

"""""""""

Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

 

Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:

út orom, erdő veled integet,

falu és város, nappal s éjszaka

folyton idéz, őszi hegy s tél hava,

vízpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg

az első vágy s a tartó őrület

huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

Mindenütt megvagy: mint virágözön

borítod életemet, friss öröm,

frissítő ifjúságom, gyönyöröm:

minden mindenütt veled ostromol

de mindig feljajdul a halk sikoly:

e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

"""""""""

Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

 

A szíved majdnem megszakad

szólnál, de szavad elakad,

szólnál, de görcs és fájdalom

fuldoklik föl a torkodon,

 

oly mélyről, mintha lelkedet,

a recsegő idegeket

húzná magával, úgy sajog

szád felé néma sóhajod.

 

S egyszerre oly gyönge leszel,

hogy szárnyas szédülés ölel,

fogaid közül valami

sírás, valami állati

 

nyöszörgés kínlódik elő

s azt hiszed: a következő

pillanat mindent, ami él,

elfúj, mint pókhálót a szél.

""""""""

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

 

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

 

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

 

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsitíthass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

 

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívül, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

""""""""""

Szabó Lőrinc: Magány

 

Sok kétely és bűn a halálba láncol,

de soktól néha már szabadulok.

 

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,

barátaim a fák s a farkasok.

 

Az utak, melyek innen szertefolynak,

erdőmön túl az égre fölhajolnak

 

s minden virág, fű, óra, cserje, kő

egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

 

s annak fényébe szőve éjszakám

istent szívembe lopja a magány.

""""""""

Szabó Lőrinc – Mondják, hogy szép

 

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,

mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,

hogy csillagokat hordoz nagy szemében

s hogy büszke és dacos és rá se nézne

oly csúnya, fekete fiúra, mint én.

Ő csak kacag, és sóvárogva nézik

gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,

és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,

és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most

arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat

s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,

s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,

még a rigók is mind megrészegültek

s közel röpülve a májusi lomb közt

eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

""""""

Szabó Lőrinc: A vándor elindul

 

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról.

Dalolva mentem és torkom nem unta még az

országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy

a Nap barátja voltam? Ő édesitette

agyamat hajnali rétek szagával; aztán

minden csigát s kavicsot külön megmutatva

látni, szeretni és csodálkozni tanított…

Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a

friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak

egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,

még szebben tündökölt a sokalakú élet.

 

A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,

s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,

csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal

tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok

aludtak a tavakban. Lepihentem én is

s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.

 

Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,

de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:

belefúrja szemét az állandó sötétbe

s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

"""""

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

 

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

 

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

 

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

 

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

 

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

 

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

 

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

 

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

 

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

 

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

 

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

 

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

 

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

"""""

Szabó Lőrinc: Szeretlek

 

Szeretlek , szeretlek , szeretlek ,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

 

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek , szeretlek , szeretlek .

"""""

Szabó Lőrinc: Őszi éjszaka

 

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!

Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!

Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –

Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

 

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt

a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –

Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,

szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

 

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,

mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel

még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára

megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

 

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:

perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…

– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:

merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

"""""""""

Szabó Lőrinc: Erdei csönd

 

Az erdő arcot cserélt. Tájai

vonzottak már, színváltozásai

s nem a képzelt kalandok. Ami csak

gyönyörű volt benne és ami nagy,

sorra tárulkozott. Legjobban a

nyár tetszett, a fény százezer nyila

a sötét bozót alján, fent meg a

zöld lomb végtelen hullámtorlasza,

a rab gomolygás. A vén fák alatt

néha kísérteties hangulat

állított meg, főleg, ha egymagam

s túlmesszi mentem: még Valaki van

itt, éreztem, s vártam az Idegent,

és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,

mintha valami isteni titok

készült volna rám szólni: vacogott

a testem-lelkem – kihátráltam a

szekérútra, s igyekeztem haza.

"""""

Szabó Lőrinc: Élek, s hogy meddig

 

Élek, s hogy meddig, nem tudom,

Meghalok, bár nem akarom,

Megyek, s egész utam titok:

Csoda, hogy jókedvű vagyok.

"""""

Szabó Lőrinc: Ima a Semmihez

 

Sírni mindig egészen sikerült

örülni sohase,

mert mindig maradt bennem valami,

aminek nem volt semmihez köze,

maradt valami végső kis magány,

mely mint homokszem a kagyló húsát,

kiirthatatlan, megolvaszthatatlan

magként kínozott és kínozva fájt:

az ős önzés ez, mely életre vágyott

s szétszabdalta az Egyetlen Világot:

a külön élet, a sok kicsi én;

az ördög fájó műve az egyén,

ez nem tud feloldódni, megpihenni,

ez az, aminek kínjából kivágyom, –

óh, fájdalmak és vágyak vége, Semmi,

oldozd fel örök árvaságom!

''''''

Szabó Lőrinc: Káprázat

 

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körül,

aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; –

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat, a nap

s a lepkék bennünk párzanak; –

 

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,

azok is oly tengerszerűen

lüktetnek, és hullámzanak,

egymáson átáramlanak; –

 

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,

hunyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,

 

s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc –

 

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.