Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Rövid, szép történetek

                             10ce3.jpg                                                           SZERELEM

Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell, menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel...  Akkor csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő". Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem!!                                                        /ismeretlen szerző/

""""""

                    Máté László: Karácsonyi ajándék

A férfi lassan megmozdult, átfagyott tagjait dörzsölgette. Gondolataiban, a régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak.

A meghitt gyerekkori karácsonyok, amikor a nagy barna mackót, vagy a villanyvonatot kapta. A későbbi éveken, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt.

A kislánya földöntúli boldogsága a játék baba, vagy a bababútor láttán.

Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni - gondolta a férfi. Mennyire apás volt.

Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt egy idő óta egyenesen gyűlölte.

A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet.

Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak.

Megszokta a számkivetettek és megvetettek életét. Először még zavarta egy-egy szánakozó adomány elfogadása, mára azonban a teljes közönyösség és beletörődés vált az életszemléletévé.

A telet nem szerette a hideg miatt, a többi évszakok elfogadhatóvá váltak. A lényeg, hogy legyen egy kis ennivaló és néha-néha valami innivaló.

Az ital, az jó. Elbódít és segít elfeledtetni a kilátástalan helyzetet.

Ismét érezte a csontokig hatoló hideget. Felnézett az égre és úgy gondolta, 10-11 között lehet az idő.

Elhatározta, hogy minden ellenérzését félretéve, elmegy a menhelyre ebédelni.

Nem szerette a menhelyet. Nem tudta meghatározni az okát, de nem szerette. A menhelyen jó meleg, néhány ismerős sorstárs barátságos köszöntése, és ünnepinek éppen nem nevezhető ebéd fogadta.

Az ebédosztó, mikor rákerült a sor megkérdezte, tegnap este miért nem jött, hiszen sült hús volt és még egy szelet sütemény is.

A férfi csak megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Az ebédosztó - mintegy kárpótlásul - két kemény tojást adott a főzelék mellé.

A leves meleg és sós volt. Más jót nem igen lehetett elmondani az ételről.

A főzelék íztelen volt, ráadásul nem is szerette. De meg kell enni, mert szüksége van az energiára. A férfi lassan evett és minden falatot jól megrágott.

Nem volt miért sietni. Régóta nem volt miért sietni.

A két tojást a végére hagyta, majd gondolva a holnapra is, csak az egyiket ette meg. A másik kemény tojást egy kétes tisztaságú zsebkendőbe csavarta és a szatyorba rejtette.

Amikor kifelé indult, meglátta a menhely vezetőjét. Nem akart vele találkozni, mert tudta, hogy megint rákezdi, hogy miért az utcán tölti az éjszakát. Szerencséje volt, mert megállították a menhely vezetőjét. A férfi kihasználva a helyzetet, gyorsan távozott.

Az utcán csoszogva megindult a körút felé. Azt gondolta, karácsony lévén az emberek talán adakozóbbak. A szokott helyére ment. Igaz, nem a legjobb hely volt a körúton, de néha egészen jó kis pénz összejött.

A forgalom hullámzó, de inkább gyér volt. Ennek megfelelően a kocsiból kinyújtott forintok is igen kevés összeget adtak ki. Már sötétedni kezdett, és alig több mint négyszáz forint gyűlt össze. Megvárom, amíg teljesen besötétedik gondolta a férfi, azután elmegyek. Sok jó már úgysem lesz.

Ahogy csoszogott a kocsik között látta, hogy a következő autó ablaka leereszkedik és egy kéz az alamizsnát nyújtja. Óda csoszogott, hogy elvegye a pénzt.

A férfi és a sofőrülésen ülő nő tekintete egyszerre találkoztak. Mindketten megkövülve nézték a másikat.

- Apa? - csúszott ki önkéntelenül a nő száján a kérdés.

- Kislányom - dadogta a férfi zavartan.

A lámpa zöldre váltott, de a nő nem indult el. A két ember zavartan megmerevedve nézte egymást.

- Anya miért nem indulsz már? - csivitelte a hátsó ülésen ülő aranyszőke hajú kisfiú.

- Drágám, valami baj van? - kérgezte a nő mellett ülő férfi is.

A hátsó kocsik előbb bősz dudálásba kezdtek, majd szép sorban kikerülték a zöld lámpánál veszteglő kocsit.

A nő visszarakta a fémpénzt a tárcájába, hosszasan kotorászott benne, majd a férfi kezébe nyomott két papírbankót. Az ismét zöldre váltó lámpánál, visító kerekekkel indítva, vadul elszáguldott az autó. A férfi a kezében lévő két darab ötezrest nézte, és szeme megtelt könnyel.

Először könnyezett amióta az utcán él, és először érezte, hogy megalázták.

"""""""""

                    Kéz, amely megtarthat  

- Anya, apa, megyek haza!

Valamit még meg kell kérdeznem. Itt van a barátom, szeretném, ha ő is velem jöhetne hozzánk.

- Természetesen - válaszoltak a szülők. Szívesen látjuk őt is.

- Tudnotok kell még valamit - folytatta a fiú. Az én barátom súlyos sebesüléseket szerzett. Aknára lépett, elveszítette egyik kezét és lábát. Nincs neki hova menni és én nagyon örülnék, ha velünk lakhatna. - Ez borzasztó fiam! Természetesen szívesen segítünk neki megfelelő lakást keresni.

- Nem, apa, anya. Azt akarom, hogy velünk lakjon.

- Fiam - válaszolt az apa - nem tudod, mit kérsz tőlünk!? Valaki ilyen hátrányokkal óriási gondokat okozna nekünk.

Van egy életstílusunk. Csak nem várod el tőlünk, hogy miatta azt csak úgy megváltoztassuk?

Gyere haza, de azt a srácot felejtsd el. Bizonyára, egyedül is képes lesz gondoskodni magáról.

A fiú rögtön letette a telefont és többé már nem jelentkezett.

Pár nap múlva a szülőket San Francisco rendőrségéről hívták és közölték velük a hírt, hogy a fiuk leugrott egy felhőkarcoló tetejéről és szörnyethalt.

A rendőrség öngyilkosságként zárta le az esetet.

A kétségbeesett szülők azonnal repülőre szálltak, hogy azonosítsák fiuk holttestét.

Felismerték őt és megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a fiuknak hiányzott az egyik keze és lába.

                Mese a befőttesüvegről

Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg? Igen - volt a válasz.

Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van.

A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. Az előadást a professzor így folytatta:

És most vegyék észre, hogy ez az önök élete! A kövek a fontos dolgok - a családjuk, az egészségük, a partnerük, a gyerekeik, a barátaik - ha minden mást elveszítenének, velük akkor is teljes maradna az életük.

A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkájuk, a házuk, az autójuk.

A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltik be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életükkel. Ha minden idejüket és energiájukat az apróságokra fordítják, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak Önöknek.

Fordítsanak figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságuk érdekében! Hívják fel a szüleiket! Játsszanak a gyerekeikkel!

Szakítsanak időt orvosi ellenőrzésre! Menjenek el a házastársukkal táncolni! Ápolják baráti kapcsolataikat! Mindig lesz idejük dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni.

 

                                                 A cirkusz  

A jó ember életének ez a legjava, a szeretet és jóság kicsiny, névtelen,

gyorsan elfeledett cselekedetei. (William Wurdsworth)

Egyszer, még kamasz koromban, apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba. Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a família mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.

Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük dagadt a büszkeségtől. Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.

A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.

- Nyolc gyerek-, és két felnőttjegyet legyen szíves – vágta ki peckesen az apa -, hogy  elvihessem cirkuszba az egész családomat.

A jegyár hallatán az asszony eleresztette férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.

- Mennyit mondott? – hajolt kissé közelebb.

A pénztárosnő megismételte az összeget.

Nem volt náluk annyi.

Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra? A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy semmiféle értelemben nem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet és megkocogtatta a férfi vállát.

 - Elnézést uram, ez a zsebéből esett ki. A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe se jutott volna kérni, az önkéntes segítséget mégis elfogadta kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:

 - Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.

Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy, hogy lemaradtunk volna valamiről.

 

                    A lélek vaksága  

Volt egyszer egy vak lány. Gyűlölte magát a vakságáért. És gyűlölt mindenkit, kivéve szerető barátját. Ő mindig mellette állt, mindenben segítette.

Egy nap azt mondta a lány:

- Ha látni tudnék, hozzád mennék feleségül.

Egy napon valaki ajándékozott neki egy pár szemet. Mikor levették a kötést, látott. Látta a barátját is.

Ő megkérdezte:

- Most, hogy már látsz, hozzám jössz feleségül?

A lány ránézett és látta, hogy a barátja vak. Már a fiú becsukott szeme is sokkolta. Erre nem számított. Már a gondolattól is irtózott, hogy egy életen keresztül a csukott szemeit nézze.

A barátja elment és másnap a lány levelet kapott tőle, amiben ez állt:

- Nagyon vigyázz a szemeidre kedvesem, mert mielőtt a tiéid lettek volna, az enyémek voltak.  

(ismeretlen szerző)

 

                         Ferrero - Elvitte a szél

A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárga virágú, erős fejlettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este.

A virág hamarosan magba szökött. Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait. Terveket szőttek és találgatták:

- Hol tudnak majd gyökeret verni?

- Ki tudja?

- Csak a szél tudja.

Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.

- Sziasztok... Sziasztok.

Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.

- Ez mind az enyém - mondotta.

Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.

Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.

Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.

- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.

Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.

Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak.

Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.

Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.

Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.

Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret, és hol szöknek virágos díszbe. (Forrás: Bruno Ferrero - Csak a szél tudja című könyve)

"""""""""""""""""

"Egy fiatal diák sétált a tanárával. Az út túloldalán sétálva a diák meglátott egy régi cipőt, amely valószínűleg a szegény paraszté volt, aki a közeli területen dolgozott, és már befejezte a munkáját ..

A diák azt mondta a tanárnak: „Vicceljünk meg azt a parasztot.  Rejtsük el a cipőjét, és titokban figyeljük, hogy mit fog tenni. "

Aztán a tanár így válaszolt: "Fiatalember, soha ne viccelj más nyomorával és fájdalmával."  De mivel gazdag vagy, élvezheted a következő tényt - tegyél egy aranyat minden cipőbe, aztán elbújunk a bokorban, és figyeljük a reakcióját. "A diák ezt tette, és elrejtőztek a bokorban. A paraszt hamarosan befejezte dolgozni, és elment arra a helyre, ahol otthagyta cipőjét és kabátját.

Amikor felvette a cipőjét, érzett valamit a cipőjében.  Először azt hitte, hogy ez egy kő, de hamar rájött, hogy ez egy aranyérme.  Csodálkozva látta az aranyat, egy ideig elgondolkodva nézett körül, de senkit sem látott.  Betette az érmét a zsebébe, és elkezdte felvenni a második cipőjét, de csodálkozására ott is talált egy aranyat.

Hirtelen, mélyen csodálkozva térdre esett, arca az ég felé fordult. Imádkozni és hálát adni kezdett.

Imájában megemlítette súlyos beteg feleségét, gyermekeit, akiknek nincs mit enniük, és most egy láthatatlan kéznek köszönhetően, amely az érméket adta neki, végül megmentik őket.

A diák döbbenten, könnyes szemmel ült és nézett.  A tanár megkérdezte tőle: "Ha úgy tréfálkozol, ahogy szeretnél, boldogabb lettél volna, mint amit most érzel?"

A fiatalember így válaszolt: „Professzor úr, olyan leckét adott nekem, amelyet soha nem fogok elfelejteni!  Most már megértettem azokat a szavakat, amelyeket korábban nem értettem: aki ad, az boldogabb, mint aki fogad!  Ezért, ha jót akarsz tenni, nem fogod megbánni.  Kövessed lelkiismereted hangját, és ne térj le az erény útjáról. "

Forrás: Vivian.K.-Art

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.