Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Petőfi Sándor versei

Petőfi Sándor: HÍRES SZÉPSÉG

Róla és csak róla szól

Az új világ krónikája;

Tótágast áll az esze,

Ki csak egyszer néz is rája.

Odahagyja aranyát

A fukar s boltját a kalmár

S a poéta rímjeit,

Hogy kövessék őt, ahol jár.

Ha látná őt a király,

Elfeledné trónját érte;

Árnya lenne a nap, és

Nem kívánkoznék az égre.

 

A halálos beteget

Meggyógyítja szemsugára,

És az éhes jóllakik

Egy futó pillantára. -

 

Így irák le őt nekem,

Így beszéle róla minden.

Mit csináljak? gondolám,

Már, mondok, csak megtekintem.

 

S megtekintém. Eh, bolond

A világ s az lesz örökre;

Mi a szép? Úgy tudja csak,

Mint apám bármelyik ökre.

 

Szó sincs, szó sincs róla, hogy

Szép e lyány. Uram kegyelmezz,

Hogy lehetne szép? hiszen

Nem hasonlít kedvesemhez.

 

Pest, 1847. június 14 - 30.

"""""""""""

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zölddel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyül már,

A tél dere már megüté fejemet.

 

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könnyeimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hívedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 

Koltó, 1847. szeptember

"""

SZERETLEK ÉN, SZERETLEK TÉGED...

 

Szeretlek én, szeretlek téged,

Kedves kis angyalom,

Csak az fáj, hogy szerelmemet be

Nem bizonyíthatom.

 

Igy egyszerűen a szavamra,

Ha tetszik, nem hiszed,

És én miképp oszlassam el, ha

Vannak, kétségidet?

 

Születtem volna gazdag úrnak:

Bizonyságtételért

Egy-egy gyémántkövet dobnék el

Minden kis szavadért.

 

Ha királynak születtem volna:

Letenném koronám

Egy kis virágkoszorúért, mit

Kezecskéd fűzne rám.

 

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy

Színeimet elfogadd,

És festess bennök szalagot, mely

Övezze derekad.

 

Ha volnék a világlátó nap:

Ott hagynám az eget,

S a nagyvilág helyett nem néznék

Mást, mint szemeidet!

 

Pest, 1848. január

""""""

MINEK NEVEZZELEK?

 

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Miként, ha most látnák először...

E csillagot,

Amelynek mindenik sugárra

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly -

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekinteted,

Ezt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békeség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál -

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha megzendülnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának,

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány -

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkadnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit

Árasztja rám az örökkévalóság -

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égberontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifju hitvesem,

Minek nevezzelek?

 

Pest, 1848. január

""""

DICSŐSÉGES NAGYURAK...

 

Dicsőséges nagyurak, hát

Hogy vagytok?

Viszket-e ugy egy kicsit a

Nyakatok?

Uj divatu nyakravaló

Készül most

Számotokra... nem cifra, de

Jó szoros.

 

Tudjátok-e, mennyit kértünk

Titeket,

Hogy irántunk emberiek

Legyetek,

Vegyetek be az emberek

Sorába...

Rimánkodott a szegény nép,

S hiába.

 

Állatoknak tartottátok

A népet;

Hát ha most mint állat fizet

Tinéktek?

Ha megrohan, mint vadállat

Bennetek,

S körmét, fogát véretekkel

Festi meg?

 

Ki a síkra a kunyhókból

Miljomok!

Kaszát, ásót, vasvillákat

Fogjatok!

Az alkalom maga magát

Kinálja,

Ütött a nagy bosszuállás

Órája!

 

Ezer évig híztak rajtunk

Az urak,

Most rajtok a mi kutyáink

Hízzanak!

Vasvillára velök, aztán

Szemétre,

Ott egyék a kutyák őket

Ebédre!...

 

Hanem még se!... atyafiak,

Megálljunk!

Legyünk jobbak, nemesebbek

Őnáluk;

Isten után legszentebb a

Nép neve:

Feleljünk meg becsülettel

Nékie.

 

Legyünk nagyok, amint illik

Mihozzánk,

Hogy az isten gyönyörködve

Nézzen ránk,

S örömében mindenható

Kezével

Fejeinkre örök áldást

Tetézzen.

 

Felejtsük az ezer éves

Kínokat,

Ha az úr most testvérének

Befogad;

Ha elveti kevélységét,

Címerit,

S teljes egyenlőségünk el-

Ismeri.

 

Nemes urak, ha akartok

Jőjetek,

Itt a kezünk, nyújtsátok ki

Kezetek.

Legyünk szemei mindnyájan

Egy láncnak,

Szüksége van mindnyájunkra a

Hazának.

 

Nem érünk rá várakozni,

Szaporán,

Ma jókor van, holnap késő

Lesz talán.

Ha bennünket még mostan is

Megvettek,

Az uristen kegyelmezzen

Tinektek!

 

Pest, 1848. március 11. előtt

"""""""""

A SZABADSÁGHOZ

 

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!

Oly sokáig vártunk rád epedve,

Annyi éjen által, mint kisértet,

Bolygott lelkünk a világban érted.

 

Kerestünk mi égen-földön téged

Egyetlenegy igaz istenséget,

Te vagy örök, a többi mind bálvány,

Mely leroskad, egy ideig állván.

 

S mégis, mégis számkivetve voltál,

Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,

Szent nevedet bitóra szögezték,

Érkezésedet hóhérok lesték.

 

Megszünt végre hosszu bujdosásod,

Sírba esett, ki neked sírt ásott,

Bevezettünk, s uralkodás végett

Elfoglaltad a királyi széket.

 

Te vagy a mi törvényes királyunk,

Trónusodnál ünnepelve állunk,

Körülötted miljom s miljom fáklya,

Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

 

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!

Vess reánk egy éltető pillantást,

Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,

Szaporodjék szemed sugarától.

 

De, szabadság, mért halvány az orcád?

Szenvedésid emléke szállt hozzád?

Vagy nem tettünk még eleget érted?

Koronádat a jövőtől félted?

 

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,

Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,

S lesz sereged ezer és ezernyi,

Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

 

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,

Feljövünk a sírbul éjféltájban,

S győztes ellenségednek megint kell

Küzdeni... kisértő lelkeinkkel!

 

Pest, 1848. március 27-e előtt

"""""""""

FÖLTÁMADOTT A TENGER...

 

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

 

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

 

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

 

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

 

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságul:

Habár fölül a gálya,

S alul a víznek árja,

Azért a víz az úr!

 

Pest, 1848. március 27 - 30.

"""""""""

UTON VAGYOK S NEM VAGY VELEM...

 

Uton vagyok s nem vagy velem,

Jó angyalom, szép kedvesem,

De jól tudom, lépésimet

Hiven kiséri szellemed.

Csak azt tudhatnám, édesem,

Minő alakban jársz velem?

Tán e szellő vagy, mely illattal

Röpül hozzám s játszik hajammal?

Az alkony pírja vagy talán

Amott az ég boltozatán?

Vagy tán az esti csillag, mely

Reám ezüst sugárt lővel?

Vagy a madárka vagy, ki ottan

Úgy megdalolgat a bokorban?

Vagy a kicsiny virág vagy itt,

Ki úgy veti rám szemeit,

Miként, ha mondaná: Óh törj le,

És vígy magaddal, tégy szívedre!...

Mondd meg nekem, súgd meg nekem,

Melyik vagy, édes kedvesem?

 

Nagykőrös, 1848. június 5 - 6.

""""""""

JŐJ EL VÉGRE, VALAHÁRA...

 

Jőj el végre, valahára,

Te határzó, te nagy óra,

Melyben e hon sorsa fordul

Akár rosszra, akár jóra.

Folyamodjunk ahhoz, ami

Hozzánk illik, merészséghez,

Dobjuk el már azt a kockát,

Ha fekete, ha fehér lesz!

 

Várjatok. Még csak néhány perc,

És kockánk eldobva lészen,

S vagy olajág vagy pedig kard

Lesz a magyar nép kezében.

Kardot és nem olajágat,

Kardot a nemzet kezébe!

Legyen szabadság először,

És azután legyen béke.

 

Eljött végre az idő, hol

Megmutatjuk a világnak,

Hogy méltók vagyunk-e élni

Vagy megértünk a halálnak?

Ha életrevalók vagyunk,

Nem fog a vész bírni vélünk,

És ha élhetetlenek, nem

Érdemeljük, hogy megéljünk.

 

Vedd elő és köszörüld ki,

Magyar nemzet, régi kardod,

Melyet eddig a zsarnokság

Veled együtt fogva tartott;

Vedd elő, és mosd le róla

A szennyet hír- dicsőséggel,

Mosd le róla hevenyén a

Vörös rozsdát vörös vérrel!

 

De mielőtt síkra szállunk,

Mondjunk el egy imádságot,

És mi légyen az imádság?

Egy nagy átok, egy vad átok!

Átkozzuk ki őseinket

A nyugtató föld ölébűl,

Miért hagytak fiaiknak

Szolgaságot örökségül!

 

Pest, 1848. szeptember 10.

"""""""""""

SZERETLEK, KEDVESEM!

 

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Szeretem azt a kis

Könnyű termetedet,

Fekete hajadat,

Fehér homlokodat,

Sötét szemeidet,

Piros orcáidat,

Azt az édes ajkat,

Azt a lágy kis kezet,

Melynek érintése

Magában élvezet,

Szeretem lelkednek

Magas röpülését,

Szeretem szívednek

Tengerszem-mélységét,

Szeretlek, ha örülsz

És ha búbánat bánt,

Szeretem mosolyod

S könnyeid egyaránt,

Szeretem erényid

Tiszta sugárzását,

Szeretem hibáid

Napfogyatkozását,

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Amint embernek csak

Szeretnie lehet.

Kivüled rám nézve

Nincs élet, nincs világ,

Te szövődöl minden

Gondolatomon át,

Te vagy érzeményem

Mind alva, mind ébren,

Te hangzol szívemnek

Minden verésében,

Lemondanék minden

Dicsőségül érted

S megszereznék érted

Minden dicsőséget,

Nekem nincsen vágyam,

Nincsen akaratom,

Mert amit te akarsz,

Én is azt akarom,

Nincs az az áldozat,

Mely kicsiny ne lenne

Éretted, hogyha te

Örömet lelsz benne,

S nincs csekélység, ami

Gyötrelmesen nem sért,

Hogyha te fájlalod

Annak veszteségét,

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Mint ember még soha,

Sohasem szeretett!

Oly nagyon szeretlek,

Hogy majd belehalok,

Egy személyben minden,

De mindened vagyok

Aki csak szerethet,

Aki csak él érted:

Férjed, fiad, atyád,

Szeretőd, testvéred,

És egy személyben te

Vagy mindenem nekem:

Lyányom, anyám, húgom,

Szeretőm, hitvesem!

Szeretlek szívemmel,

Szeretlek lelkemmel,

Szeretlek ábrándos

Őrült szerelemmel!...

És ha mindezért jár

Díj avagy dicséret,

Nem engem illet az,

Egyedül csak téged,

A dicséretet és

Díjat te érdemled...

Mert tőled tanultam

Én e nagy szerelmet!

 

Debrecen, 1848. november

""""""""""

HOGY VOLNA KEDVEM...

 

Hogy volna kedvem, örömem nekem,

Midőn távol vagy, édes kedvesem!

Hiszen sötét van, ha a nap lemén.

De emléked velem jött és marad,

Az vet reám bús halvány sugarat;

Emléked a hold, sorsom éjjelén.

 

Nyílik körülem itt-ott egy virág,

Nézek búsulva, szívszakadva rá,

Mert harmat reszket mindenik felett.

Nézek búsulva, szívszakadva rá,

Azt gondolván: a harmatos virág

Felém tekintő könnyező szemed.

 

Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz,

Könnyektűl ázik ama kedves arc,

Amelyet annyiszor csókoltam én.

Most víz van ott, hol egykor tűz vala!

Igy áll a záporfelhők fátyola

Az elenyészett csillagok helyén.

 

Sirass, sirass, egy kis vigasztalás

A bús szíveknek a könnyhullatás,

Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek.

Miért ne sírnál? férfi vagyok én,

S véres csatáknak állok küszöbén,

És mégis néha én is könnyezek.

 

Miért szégyellném én megvallani,

Hogy folynak olykor könnyem árjai,

Ha bennem elválásunk kínja dúl;

Azért, hiszem, megállok a csatán!

Az oroszlán legrettentőbb talán,

Midőn elvesztett párjáért búsul.

 

Debrecen, 1848. október vége

""""""""

HIDEG IDŐ, HŰS ŐSZI ÉJ...

 

Hideg idő, hűs őszi éj.

Ott kandallómon ég a tűz,

De hasztalan, nem melegít,

Mert, kedvesem, te mellettem nem ülsz.

 

Itten didergek egyedül,

Várom, hogy elálmosodom,

Mint várja mélaszomorún

Leroskadását a magányos rom.

 

Még gondolkodni sem tudok,

Lelkemnek szárnya összefagy,

Mert te, virágos tavaszom,

Te hő nyaram, te messze messze vagy.

 

Csak már ne volna ily borús,

Ilyen sötétfelhős az ég;

Hajolva ablakom fölé

Talán egy kissé elmerengenék.

 

Ha már szemed nem láthatom,

Ha már nem lehetek veled:

Hadd látnék egy szép csillagot,

Amely pótolna téged némileg!

 

Debrecen, 1848. október vége

"""""

MILYEN LÁRMA, MILYEN VÍGADALOM!

 

Milyen lárma, milyen vigadalom!

Mi légyen ez? talán lakodalom?

Nem a biz a; fiatal vitézek

Látogatták meg ezt a csapszéket.

 

"Kocsmárosné, maga nem jót forral,

Minek késik oly soká a borral?

Tudja, hogy nincs pénzem? majd lesz nekem

A harc után, akkor megfizetem."

 

"Kocsmárosné szép leánya, rózsám,

Jőjön ide, jőjön ide hozzám!

Csókoljon meg, kérem igen szépen,

A harc után feleségül vészem."

 

S iddogálnak, csókolóznak nagyba',

Minden, ami gond, oda van hagyva,

Mintha nem is várnának csatára,

Mintha még vagy száz év volna hátra.

 

"El azért a nagyobbik kancsóért!"

Ma piros bor, holnap majd piros vér...

"Eszem azt a szádat, be csókra áll!"

Ma meleg csók, holnap hideg halál!...

 

Debrecen, 1848. október vége - november 16.

"""""

ÉLET VAGY HALÁL!

 

A Kárpátoktól le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb

Minden népek közt a föld kerekén.

 

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

Mit vétettél, hogy így elhagytalak,

Hogy isten, ördög, minden ellened van,

És életed fáján pusztítanak?

S dühös kezekkel kik tépik leginkább

Gazul, őrülten a zöld ágakat?

Azok, kik eddig e fa árnyékában

Pihentek hosszú századok alatt.

 

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

Mit marjátok mindnyájan a magyart?

Török s tatártól mely titeket védett,

Magyar kezekben villogott a kard.

Megosztottuk tivéletek híven, ha

A jószerencse nékünk jót adott,

S felét átvettük mindig a tehernek,

Mit vállatokra a balsors rakott.

 

S ez most a hála!... vétkes vakmerénnyel

Reánk uszít a hűtlen király,

S mohó étvággyal megrohantok minket,

Miként a holló a holttestre száll.

Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

De a magyar még nem halotti test,

Nem, istenemre nem! s hajnalt magának

Az égre a ti véretekkel fest.

 

Legyen tehát úgy, mint ti akartátok,

Élet-halálra ki a síkra hát,

Ne légyen béke, míg a magyar földön

A napvilág egy ellenséget lát,

Ne légyen béke, míg rossz szívetekből

A vér utolsó cseppje nem csorog...

Ha nem kellettünk nektek mint barátok,

Most mint bírókat, akként lássatok.

 

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

Mely birtokodra s életedre tör.

Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,

Föl az utolsó ítéletre, föl!

A századok hiába birkozának

Velünk, és mostan egy év ölne meg?

Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,

És most e tetvek egyenek-e meg?

 

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe

Világhódító híres őseid.

Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel

Atillától egész Rákócziig.

Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is

Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

El fogja lepni árnyékunk a sárba

És vérbe fúlt ellenség táborát!

 

Erdőd, 1848. szeptember 30.

""""""

HALLOD-E, SZÍV, SZÍVEM!

 

Hallod-e, szív, szívem! hallod e beszédet?

Gyávaság vádjával kit illetnek? téged!

Tereád merik azt mondani, hogy "gyáva",

Tereád, hogy nem mersz menni a csatába.

 

Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomorú férgek,

Kik a hátam mögött vakmerőn beszéltek;

Egy időben szemközt állottam veletek,

És pillantásomtól akkor reszkettetek.

 

De miért tőlem e figyelem irántok?...

Nyújtogassátok rám a kigyófulánkot,

Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat,

Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak!

 

Csendesedjél, szívem, minek ez indulat?

Miért pazarolnod nemes haragodat?

Ha épen kedved van lázas indulatra,

Válassz érdemesebb tárgyat haragodra.

 

Csendesedjél, szívem, parancsolj vérednek,

Melyet fölzaklatott viharok kergetnek,

Mutasd meg azzal is a te nagyságodat,

Hogy békén tűröd a cudar rágalmakat.

 

Cudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt.

Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz,

Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem,

Éljenezni fognak győző-ünnepemben.

 

Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban!

Csak miljomad része, ami közte jó van.

Menjetek!... kívánom, hogy boldoguljatok,

Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok.

 

Pest, 1848. szeptember

"""""""""

FIÚ HALÁLÁRA

 

Alig hogy kivettek a bölcsőbül,

Kis fiúcska, koporsóba tettek;

Volt-e méltó a világra jőnöd?

Mi haszna volt rövid életednek?

 

Balga kérdés! te eleget éltél,

Bármi hamar végezéd be pályád;

Hány nem érte meg, amit te? ámbár

Késő vénség görbitette vállát.

 

Te megérted kurta életedben

A magyar nemzet föltámadását,

Te hallottad e szent zajt, s magad is

Kiáltottad: éljen a szabadság!

 

Pest, 1848. április

""""""""""

BÁNK BÁN

 

Ügyefogyott király volt az

A második Endre,

Papucs alatt szuszogott az

Isten-teremtette;

Felesége tartotta az

Ország gyeplőszárát,

Őgyelgett is ám a szekér

Majd tüled, majd hozzád.

 

Gyönge kéz az asszony keze,

Nem való kormányra,

Hát ha még a gyöngeségnek

Gonoszság a párja!

Endre király, gonosz asszony

A te feleséged,

Szíve gonosz, neve Gertrúd,

Születése német.

 

Gertrúd a jó magyarokat

Kutyába se vette,

Hívatalrul, méltóságrul

Le-letevegette,

A helyökbe meg a maga

Perepútyát rakta,

Maradtak vón, vesztek vóna

Ott a hazájokba'!

 

Ilyen sértést szenvedtenek

A nagy uraságok,

A szegény nép meg szenvedett

Húzza-vonjaságot,

Szenvedett az istenadta

Árva magyar népe,

Mint a Krisztus a keresztfán,

Olyan volt a képe;

 

Úgy fizette a sok adót,

Hogy a szeme düledt,

Nem volt irgalom számára,

Nem volt könyörület.

A királyi udvarból ily

Nyájas szavak jöttek:

"Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess,

Azután dögölj meg!"

 

Néhányan az efféléket

Megsokallták végre,

Szövetkeztek rettenetes

Összeesküvésre,

Azt mondották: "Söpörjük ki

A királyi házat,

Annyi benne a szemét, hogy

Igazán gyalázat!"

 

Csak Bánk bán, a nádorispán

Tartóztatta őket,

Nem remélt-e sikert? vagy tán

Remélt jobb időket?

De mikor a feleségét...

Iszonyú történet!...

Hogyan kezdjem? hogy végezzem?...

No jaj neked, német!

 

Bánk bánnak a feleségét

A királyné öccse

Erőszakos lator móddal

Megszeplősítette.

Szép az asszony, ifjú és jó,

Asszonyok virága!

S eltiporva, beledobva

Fertőzet sarába!

 

"Föl, barátim!" ordít a férj

Kínja nagy voltában,

"Lelkemen a bosszúállás,

Kardomon halál van;

Föl, barátim, egyenesen

A királyi házba...

Királyi ház? bordélyház és

Zsiványok tanyája!"

 

És bementek egy csoportban

A királyi lakba,

Ott a német urak épen

Dőzsöltek kacagva,

Akkor is, míg a magyarnak

Borát, étkét falták,

A szegény magyar nemzetet

Veszettül csúfolták.

 

Megálltak ám a magyarok

A ház közepében,

Mindeniknek egy-egy mennykő

Villogott szemében;

Meg is hökkent a németség

Egy keveset ekkor,

Aki ivott, gégéjében

Ecetté vált a bor.

 

Kezdte pedig a beszédet

Mag' a nádor, Bánk bán,

Királynénak s udvarának

Jó estét kívánván:

"Jó estét, jó mulatságot,

Fölséges személyek..."

A királyné: "Mit akartok,

Hívatlan vendégek?"

 

"Azt azonnal tudni fogod,

Nem soká váratlak",

Felelt Bánk bán, "elbeszélem

Neked s ez uraknak.

Tiszteletet parancsolok!

Mert nemzet áll itten,

Egy megbántott nemzet és a

Bosszúálló isten.

 

Mi vagyunk a vendégek itt?

És nem ti lennétek?

Ti vagytok itt a hívatlan

S hálátlan vendégek!

Befogadtunk titeket s ti

Kivertetek minket,

És eszitek és isszátok

Testünket, vérünket.

 

De csak ettétek... mert ez az

Utolsó falattok.

Ami most van szájatokban,

Ettől megfulladtok!

Először is te halsz meg, te

Gertrúd, német szajha!

Te királyné s kerítőné

Egy személyben!... rajta!"

 

Bánk bán kardja a királynét

Át meg átaljárta,

S magyarság a németséget

Hányta mind kardjára.

Aki bírta, megszökéssel

Életét elorzá;

Meghalt, aki nem szökhetett...

Kitisztult az ország!

 

Pest, 1848. május

""""""""

PACSÍRTASZÓT HALLOK MEGINT

 

Pacsirta szót hallok megint!

Egészen elfeledtem már.

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár.

 

Oh istenem, mi jólesik

A harci zaj után e dal,

Miként, ha bérci hűs patak füröszt

Égő sebet hullámival.

 

Dalolj, dalolj, kedves madár,

Eszembe hozzák e dalok,

Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,

Egyszersmind költő is vagyok.

 

Eszembe jut dalodul a

Költészet és a szerelem,

Az a sok jó, mit e két istennő

Tett és még tenni fog velem.

 

Emlékezet s remény, ez a

Két rózsafa ismét virít

Dalodra, és lehajtja mámoros

Lelkem fölé szép lombjait,

 

És álmodom, és álmaim

Oly kedvesek, oly édesek...

Terólad álmodom, hív angyalom,

Kit olyan híven szeretek.

 

Ki lelkem üdvessége vagy,

Kit istentől azért nyerék,

Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,

De lenn a földön van az ég.

 

Dalolj, pacsirta, hangjaid

Kikeltik a virágokat;

Szívem mily puszta volt és benne már

Milyen sok szép virág fakad.

 

Betlen, 1849. március 8.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.