Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Gárdonyi Géza novellái

                  Gárdonyi Géza: ÉTELEK KIRÁLYA

 

A falu nyáron zöld. Ősszel sárga. Télen fehér.

 

Ez a fehérség tiszta és határtalan. A hó vastag puha terítő mindenen. A kőkeresztet is fehér prém diszíti, a Jézusnak töviskoszorus fején magyaros nagy fehér kucsma van. A hidonálló szent János is fehér hermelin palástot kapott. A patak mérföldekre nyúló vastag hódunyhával van betakarva.

 

A jó Isten takarta be a kis halakat, meg a békákat, hogy meg ne fagyjanak.

 

A falu és város között ilyenkor csak annyi a különbség, hogy városon a házmesterek hányják a havat, falun pedig a háziurak. És hogy a falusi háziurak örülnek a hónak, a városi házmesterek pedig nem örülnek.

 

- Gyerünk vadászni! - szólott egy reggelen Marci bátyám.

 

Tisztességes falusi ember volt az én Marci bátyám. Termetre óriás, értelemre poéta, aki csak éppen hogy írni nem szokott. Kár érte hogy meghalt. Meg az is kár, hogy csupáncsak egy láda kalendáriumot hagyott rám örökségül.

 

Elmentünk vadászni.

 

Tisza is velünk jött.

 

Tisza kutya volt. Becsületes, okos állat. Mindössze egyszer követett el vagyon ellen való kihágást, mikor a harangozó kolbászgyüjteményét ellopta. A harangozó, - éppen ujév napján, - el is volt keseredve, hogy ilyen rosszul kezdődik az esztendeje.

 

Hát mondom a Tisza jött velünk.

 

Ritkán szoktunk vadászni, mert Marci bátyámnak régimódi kapszlis puskái voltak. Ha kevés port tettünk beléjük, nem vitték a sörétet, ha pedig sok volt a töltés, akárcsak eleven lólábat szorítottunk volna magunkhoz.

 

Tiszát zsinegre kellett fogni, hogy a nyulakat el ne kergesse a puskánk elől. Marci bátyám a ballábához kötötte a jeles állatot.

 

- Én leülök ide a fűzfához, - szólott. - Te pedig eredj a rét tulsó végére. De vigyázz, hogy ha köztünk szalad a nyúl, rá ne lőjj, míg az én irányomban jár. Azután rálőhetsz kettőt is.

 

Eleinte nagy érdeklődéssel lestem, vártam a nyulakat.

 

Nem jöttek.

 

Lehet, hogy más határban voltak elfoglalva. Lehet, hogy ők is lestek bennünket.

 

Belehuzódtam hát a bundám mélyébe és jóízüt aludtam.

 

Mikor felébredtem, láttam, hogy Marci bátyám a rét tulsó végén még mindig áll és tartja a puskát. Les a nyulakra.

 

Megnéztem az órámat. Délutáni hármat mutatott.

 

- Meguntad? - kérdezte, amint hozzáballagtam.

 

- Meg.

 

- Éhes vagy?

 

- Mint a farkas. Dél régen elmult.

 

- A kutya kiette a sonkát a tarisznyából.

 

Megvető pillantást vetett Tiszára.

 

Tisza lesütötte a szemét, és a bátyám háta mögé sompolygott, mintha bánná a lopást.

 

Pedig dehogy bánta! Egész úton vígan futkosott a varjak után.

 

- Szépen állítunk haza, - szóltam, - fiát se láttuk a nyúlnak.

 

- Baj is az, - felelte, - én nem szeretem a nyúlpecsenyét.

 

- Persze sokszor van.

 

- Nem azért. Valami keserü mellékízét érzem. Nem magyarnak való az. Többet ér annál a szalonna is.

 

Megállt.

 

A puffadt vadászkeztyüt beleakasztotta a szíjba, és egy gondolat játszott át az arcán.

 

- Hallod-e? Gyerünk a bacsóhoz szalonnázni!

 

Ezt a szót: szalonnázni, jelentős szemöldökemeléssel és gyönyörüséget kifejező mosolygással mondta.

 

Én sohse lelkesedtem a szalonnáért. Ha más nincs, - gondoltam - az is jó.

 

Megindultunk a ropogós hóban az erdőszél felé.

 

Marci bátyám elővette a tarisznyájából a pípáját. Szép fánk-szinü vadászpipa. Csuda, hogy a Tisza azt is meg nem ette.

 

Kicsiholt. Beletette a taplót. Violaszinü füstrongyokat röppentett belőle. Azután ujra zsebredugta. Féltette talán, hogy megfázik.

 

- Te, - szólott az úton kis idő mulva hozzám, - szereted?

 

Tudtam, hogy az emlékezetemet negyedórával vissza kell ugrasztani, hogy a kérdésére feleljek. Mert a falusi ember eszejárása nem olyan szökdelő, mint a városié. A falusi emberbe, ha egyszer beleesik valami gondolat, hát meg is áll benne. Körülötte forog az esze, mint a ringlispi.

 

- Szereted? - kérdezte ismételve.

 

- Nem tulságosan, - feleltem őszintén.

 

- Pedig a szalonna az ételek királya, - szólott elmerengve. - Nemzeti eledel. Semmiféle eledel sem hasonlítható a szalonnához. Bacsóék különösen értik, hogyan kell a szalonnát abárolni. Azt hiszem foghagyma füzért akasztanak melléje. Micsoda zamat! Fehér mint a liliom. Rózsával takart liliom. Össze van benne keverve a diótól kezdve minden fehér ételnek a lelke. Ilyet nem eszik a császár. Az ember ha beleharap, nyelvén érzi a sertéspecsenyének minden megidealizált zamatját.

 

- Vers lesz már, bátyám.

 

- Hát azt hiszed nem érdemelné meg a szalonna, hogy ódát írjanak róla? Isteni eledel! Nem is tudok ingerlőbb látványt elképzelni, mint mikor a magyar nyugalmasan, sőt bizonyos kimért méltósággal falatozza a paprikás szalonnát.

 

Ráhagytam, hogy az szép látvány.

 

Azonban az öreg fantáziája tovább dolgozott.

 

- Már csak nézni is gusztus: hogyan metéli apró fehér kockákra a szalonnát. Hogyan tüzi fel a fehérvári bicska hegyére, és hogyan illeszti össze az illatos puha rozskenyérrel.

 

- A dombját meg ropogtatja.

 

- A szeméből sugárzik a boldogság és az elégedettség. A szalonna zamatja egybeolvad a friss kenyér illatával. A só élénkké teszi. A paprika pikánssá.

 

És elhallgatott.

 

De már akkor nekem is szalonna-idillben hengergődzött minden gondolatom. E pillanatban azon se csodálkoztam volna, ha azt hallom, hogy Beethoven szalonna-szimfoniát is írt. Szalonna-kéjmámornak lehet nevezni azt az érzést, amely a fantáziámat a havas csöndes úton ringatta.

 

A vén bacsó az ajtóban állott. Levette a süvegét már messziről, és néhány lépésnyire elénk jött.

 

- No bacsó, - szólt a bátyám, - megeszünk.

 

A vén juhász úgylátszik megtisztelőnek találta ezt a bejelentést, mert mosolyogva vonogatta a vállát, s valamit dünnyögött.

 

- Hát elő azt a paprikás szalonnát!

 

A bacsó mintha valami fontos államtitkot közölne, szinte suttogva, jelentős arckifejezéssel szólott:

 

- Jókor gyüttek!

 

- No? - kérdezte a bátyám megállva, várakozó tekintettel.

 

- Nyulam van.

 

- Nyulad?

 

- Az ám. Délelőtt lőttem.

 

- Délelőtt?

 

- Délelőtt. Éppen most készítette el az anyjukom.

 

- Helyes, - felelte elégült arccal az öreg.

 

És kigombolkozott a báránybundás dolmányából.

 

A konyhából babérillat és pecsenyeszag lengett hozzánk.

 

- Ez már remek étel, - szólalt Marci bátyám lerugva a botosokat is, - a nyúlpecsenye parasztosan elkészítve, királyi eledel!

 

Csettentett a nyelvével és a karos szalmaszékben kényelmesen elhelyezkedve ismételte:

 

- Királyi eledel!

 

- Hát a szalonna? - kérdeztem nagyot csudálkozva.

 

A kezével megvetően legyintett:

 

- Csak nem eszünk szalonnát, mikor nyúlpecsenye van!

""""""""""""""

             Gárdonyi Géza: HORDJ MAGADDAL TÜZET

 

Éjfél után egy óra volt, mikor beültem a kupéba. A vonat Budapestre reggeli 7 órakor érkezik. Sietve kell aludni!

 

A kupéban nem volt más, csak egy prófétaszakálu öreg ur.

 

A sarokban ült. Szivarozott. Hasonlított azokhoz a viaszemberekhez, amelyek künn ülnek a vidéki panorámák előtt, és cigarettáznak.

 

Az álom nem jött olyan hamar, mint szerettem volna. Az embernek előbb hozzá kell törődnie a vonat morgásához meg a váltókon való kattogáshoz.

 

Gondoltam, én is rágyujtok, és füstölök addig.

 

Gyujtó nem volt nálam. Soha se hordok. Minek is hordanék, mikor mindenkinek van a világon, és a tüz az egyetlen valami, a mit szivesen adnak az embernek.

 

Az idegentől kértem.

 

Az idegen belenyul a zsebébe, és szótlanul átnyujtotta a gyujtótartóját.

 

Rágyujtottam. Jól égett. Visszaadtam a gyujtót és végigdőltem a kanapén.

 

Az idegen megforgatta a tenyerén a gyufatartót. Gyönyörködve nézett rá, és azt mondja nekem:

 

- Ugy-e szép?

 

Egy pillantást vetettem a vörös bőrből készült aranymonogrammos szerszámra, és hát mit feleljek? Azt feleltem rá, hogy:

 

- Csakugyan szép.

 

- Moszkvában kaptam emlékül Csigorintól, - szólt az öreg a szakálát végigsimitva. - Tetszik őt hirből ismerni? - kérdezte aztán olyan bizalmas hangon, mintha már az egész uton beszélgettünk volna.

 

- Hallottam a nevét.

 

- Ő az a hires sakkozó. Játszottam vele. Egyszer ő vert meg engem; egyszer én vertem meg őt; egyszer meg remik voltunk.

 

- Szép siker.

 

- Uraságod is szokott talán sakkozni?

 

- Soha.

 

(Csak nem akar tán sakkozni az öreg ur?)

 

- Nem is ért hozzá?

 

- Nem, uram.

 

- Kár, - mondta a sajnálat hangján az öreg, - a sakkozás épp ugy kell mindenkinek, mint a zene, vagy a táncz, vagy a dohányzás. Aki nem ért valami hangszerhez, az hiányos ember; a ki nem tud tánczolni, annak az élete olyan, mint az erdei fáé; a ki nem dohányzik, az nem él, csak vegetál. A sakkjáték különben olyan könnyü, hogy egy óra alatt meg lehet tanulni. Harminczkét figura van hatvannégy koczkán. Az első sorban nyolcz-nyolcz paraszt áll. Ezek mögött a király, királyné, két lovas, két kengyelfutó, két elefánt; a régi időben nyilasok ültek ezeken, - vagyis egy egész hadsereg kicsiben.

 

A szivarom elaludt, magam is szerettem volna elaludni; de az öreg ur lelkesen és szapora beszéddel magyarázta a sakkjáték mivoltát.

 

Gondoltam, már most kivárom a végét megadással: elvégre is, nincs az a játék, amelynek rendjét negyedóránál tovább lehetne magyarázni.

 

Azonban már két óra is elmult anélkül, hogy az én emberemből a sakktudomány kifogyott volna.

 

Egyszer aztán, hogy maga gyujtott nekem tüzet, mikor a kialudt szivarra pillantottam, időm akadt megkérdezni:

 

- Nem tetszik aludni?

 

- Egész mostanig aludtam - felelte jól megsziva a szivarját - azonban hogy folytassam - mi történik velem: azt álmodom, hogy fehér bástya vagyok és egyszer csak azt veszem észre, hogy a fekete ló üthet.

 

- Talán rughat?

 

- Nem, kérem, ez műszó. Azt jelenti, hogy a fekete ló a helyemre ugorhatik. Igen ám, de körül vagyok zárva. Nem mehetek egy lépést se. Végem van!

 

- Miért nem tetszett szintén ugrani?

 

Gondoltam: megboszantom, hogy elmenjen a kedve a további magyarázgatásoktól.

 

De az én emberemnek ez csak olaj volt a tüzre.

 

Szives türelemmel magyarázta meg, hogy a bástya nem ugorhatik, mert az nem fér össze a természetével.

 

Azután igy folytatta:

 

- A rettentő gyötrelemben szerencsémre fölébredtem.

 

- Kár! - gondoltam boszusan.

 

- Ez az álom még a tegnapi játékom következménye, - folytatta az idegen. - Tegnap ugyanis doktor Noával játszottam Nagy-Becskereken. Ez az ur egy fekete vadember, és minden pártiban lóval győzött meg. Én jobban a futókkal szeretek dolgozni. Ezt az öreg Güntertől tanultam a "Pesti Sakkör"-ben. Ő ugyanis azt tartja, hogy a melyik félnél több a futó, azé a győzelem.

 

- Apropos, - szóltam, hogy letereljem a beszédet a sakktábláról, - szokott talán uraságod a futtatásokra is járni?

 

- Nem, - felelte a kezével megvetően legyintve, - az nyerészkedő embereknek való.

 

- A legszebb sport.

 

- Gusztus dolga. Életemben egyszer néztem végig, mikor még az öreg Szén János élt. Ismerte talán? Nem? Kár. Az vezette a versenyt Páris ellen.

 

- Lóversenyt?

 

- Nem: sakkversenyt. Megvertük, uram, a párisiakat, 1842-ben. Én akkor 10 éves voltam, de már annyira értettem a sakkot, hogy csaknem minden huzást előre kitaláltam. A párisi verseny története a következő:

 

- Erkel is ott volt, ugy-e, akkor a játszók között?

 

- Ott...

 

- Azt hiszem, ő mégis nagyobb mester volt a zenében. Az István király operáját némelyek a legjobb müvének tartják. Ő maga is annak tartotta. Tetszett hallani?

 

- Hallottam. Ott voltam az első előadáson. Emlékszem a napra, mert épp akkor nap járt itt egy bécsi sakkozó, akit keményen megvertünk.

 

- Pardon, hogy ujra félbeszakitom, nem tetszik emlékezni, ott volt-e azon a premiéren Brassai, az öreg Brassai. Azért kérdezem, mert ez ma fogadás tárgya volt.

 

- Bizony nem emlékszem.

 

- De Brassait tetszik ismerni?

 

- Hogyne, nagyon jó barátom.

 

- Én is szeretem az öreg urat. Tavaly a Kárpátokban találkoztam vele. Botanizált egy havas oldalán. Micsoda havasok vannak ott pedig!

 

- Oh igen. Egyszer magam is majd odavesztem. A hóban megrekedtem egy kanonok barátommal, de szerencsére nálam volt a zsebsakktáblám, és elővettem. Máig is emlékszem, egy gyönyörű Muciót játszottunk: e2-e4 - e7-e5, ja, persze nem tetszik érteni. Elég az hozzá, ebben egy lóáldozat fordul elő, és a királynéval kell dolgozni.

 

Az óra már négyet mutatott. A fejemben zugtak a sakkcsaták.

 

- Tisztelt uram - szóltam könyörgő hangon - nem aludtam már egy hét óta.

 

- Csak még ezt tessék meghallgatni - szólott. - A minap egy angol jött hozzánk a sakkkörbe. Azt mondja: Tisztelt magyar urak, játsszanak velem tiz partit. Én teszek száz forintot, önök tesznek tizet...

 

Nem emlékszem már, miket beszélt erről tovább az öreg. Az álom olyan erővel nyomult rám, hogy egyszer csak hirtelen elaludtam.

 

És aludtam jóizűen, a fáradt embernek nehéz alvásával.

 

Arra ébredtem föl, hogy csengetnek, és hogy valaki tüzzel és lelkesen beszél a kupéban.

 

A reggeli félhomályban az öreg nagyszakálut pillantottam meg ujból.

 

Még mindig nekem beszélve folytatja:

 

- És a futógambit tizedszer is sikerült! Sikerült uram! Érti: sikerült! Általános öröm. Az angol fizet; kapja a kalapját. Azóta se volt a sakk-körben.

 

 

 

             Gárdonyi Géza: MI AZ A SZERELEM?

 

Egy csöpp tinta belehull egy pohár vizbe. A viz attól megfeketedik.

 

A csöpp tinta az volt, a melylyel Schopenhauer Az élet semmiségéről és gyötrelméről szóló fejezetet irta. A pohár tiszta viz az időben az én lelkem.

 

Én akkor husz éves voltam.

 

Egy essős őszi napon az emlitett könyv feküdt előttem, meg a csanaki kukoriczaföldek számadása.

 

A kukoriczával akkor foglalkoztam, mikor a tiszttartó is bent volt az irodában, Schopenhauerrel pedig akkor, mikor egyedül maradtam.

 

Elvégre is fizetéstelen irnok voltam. Az apám azért helyezett ebbe a gazdaságba, hogy lássak és tapasztaljak, s amit itt tanulok, a magunk kis birtokán hasznát vegyem.

 

De én csak a filozófiát szerettem, s különösen Schopenhauert.

 

Hát olvastam Schopenhauert.

 

Az ajtókilincs megcsapant.

 

Schopenhauer becsuszott a kukoriczaszámadások alá.

 

Nem a tiszttartó lépett be, hanem a leánya.

 

Ez a leány engem idegessé tett.

 

- Már meg mi jutott eszébe? - kérdeztem komoly hidegséggel.

 

Megállt előttem, mint a gyermek a tanítója előtt. Félénken nézett rám és, hogy a zavarát leplezze, a vonalzómat vette a kezébe.

 

- Haragszik rám? - kérdezte, az állát a vonalzóra támasztva.

 

- Nem, Ilka. De lássa, maga már két hét mulva tizennégy éves lesz, és még mindig olyan gyerekes, olyan... csirke!

 

Korához képest fejletlen volt a leány: nem látszott többnek tizenkét esztendősnél.

 

- Ma az utolsót kérdezem, - esdeklett, összetéve a kezeit.

 

- Hallgatom - feleltem türelmetlenül.

 

- Hát tudja-e, én már három regényt olvastam, - szólott bizalmas melegséggel.

 

- Csak a dologra, kérem.

 

Rám emelte okos kék szemét, azután körülnézett és olyan hangon, mintha zabról vagy árpáról volna szó, kérdezte:

 

- Azt mondja meg nekem: mi az a szerelem?

 

Ha nem Schopenhauer kavargott volna bennem, talán nevettem volna ezen a naiv kérdésen.

 

Igy azonban, komolyan feleltem:

 

- A szerelem két különnemü egyén pozitiv és negativ villamosságának ösztönös találkozása.

 

Tágra nyitott szemekkel, mereven nézett rám a kiváncsi leány. Minden szavamat nyelte a tekintetével, s azután mintha mégegyszer át akarná gondolni a szavaimat, mozdulatlanul, némán állt előttem.

 

- Nem értem, - felelt végre olyan arczczal, a melyből látszott, hogy sirni szeretne.

 

- Hát jól van, megmagyarázom más szavakkal. A szerelem szines, kápráztató szivárvány egyik szivtől a másikig. Vagy mondjuk: láthatatlan, de igen-igen élvezetes táplálék, amelynek első falatja meg van czukrozva, az utolsó falatja pedig meg van mérgezve.

 

Láttam, hogy megint nem ért. Hogyan is értett volna, mikor magam sem értettem, a mit mondtam neki. Fontoskodtam és nagyképüsködtem, ma már látom. És elutasitón néztem rá.

 

Nem mert már szólni, csak összetette két kis sovány kezét, úgy könyörgött némán.

 

- Ilka, - feleltem türelmetlenül - magának nem illik, hogy azt kérdezgesse: mi az a szerelem.

 

S tekintetemben, hangomban benne volt az is: hogy lehet valaki annyira ostoba!

 

Megrezzent. Az ibolyák harmatba borultak. Két kis kezét az arczára boritva, fordult ki a sötét kanczelláriából.

 

Szinte megbántam, hogy olyan nyers voltam. Ki gondolta, hogy ilyen gyönge. No de annál jobb: nem alkalmatlankodik majd annyiszor.

 

Ezt eltaláltam. Ilka haragudott. Szinte sápadt volt a boszus elégedetlenségtől, mikor ott ült velem szemben az ebédlőasztalnál. Töltöttem neki vizet: nem itta meg. Megkináltam pogácsával: nem fogadta el.

 

Hát én meg nem bántam.

 

Ettől a naptól fogva nem beszéltünk egymással.

 

Nem tűnt ez föl senkinek, mert én abban az időben fagyos nyugalomba voltam sülyedve. Csak hivatalos érintkezésekre alkalmaztam a beszélő-képésségemet.

 

Néhány hét mulva Ilkát elvitték a háztól. A mérnök bátyja Svájczba költözött valami alagutfuráshoz s magával vitte a családját és Ilkát is, hogy megtanuljon francziául.

 

Az elutazása annyira kedvemre való volt, hogy az utolsó napon félig gúnyosan, félig enyelegve, igy szóltam hozzá:

 

- Béküljünk ki, Iluska. Ugy se látjuk egymást egy esztendeig. Azalatt az egy esztendő alatt kegyed olvashat sok regényt, és azokból megtanulhatja, mi az a szerelem.

 

Sokkal inkább fel volt izgatva az utazási előkészületektől, hogysem észrevette volna, milyen kicsinynek tartom. Az hatott rá, - ugy vettem észre, - hogy azt mondtam: béküljünk ki.

 

Mulatságos komolysággal nyujtotta a kezét és igy felelt:

 

- Nem is haragudtam, irnok ur.

 

- Miért nem mondja: bácsi?

 

- Hát bácsi, ha ugy tetszik.

 

És elmosolyodva kérdezte:

 

- Fog nekem irni?

 

- Irni? Én?? Kegyednek?? Miért???

 

- Hát ha valamit kérdezek.

 

- Nem.

 

- Ön kegyetlen.

 

Ezt hirtelen, haraggal mondta. Végig nézett rajtam, és ott hagyott.

 

Hogyne! - gondoltam - majd bizony még Svájczba is felelgessek, hogy miért nincs a halnak füle? és hogy a kanári madarak mitől sárgák?

 

Elutazott.

 

Levelet csak egyszer irt: a nevemnapjára. Annak is csak a boritékán volt irás, belül a névjegye. Ez volt az összes érintkezésünk a kisasszony franczia esztendeje alatt.

 

De azért a szüleihez írt levelekből minden lépését tudtam.

 

Megirta, melyik napon vette fel az első hosszu ruhát; mikor volt először szinházban; hogyan tanult meg korcsolyázni, s hogy egyszer nyoszolyólány is volt egy fiatal mérnök esküvőjén.

 

Minden hónapban küldött egy fényképet. Azokon lehetett látni, hogy francziául sokkal gyorsabban fejlődik; mint ahogy magyarul fejlődött. Sovány kis arcza meggömbölyödött, s a hosszu ruha nagyleánynyá tette. Minden fényképen mosolygós volt az arcza. A szülői örültek ennek. Azt mondták, hogy jól érzi magát, azért mosolyog. Csak én vontam vállat. Hiszen tudnivaló is, hogy a fotografus szokta figyelmeztetni erre az embereket.

 

Különben nem sokat törődtem vele, habár a család előtt tisztesség okáért azt kellett mutatnom, hogy én is érdeklődöm a sorsa iránt. Ezt egyszer meg is irták neki, s ő azt felelte, hogy szfinkszszerű ember vagyok.

 

Ez a felelete gondolkodóba ejtett. - Ej, ostoba beszéd! - mondottam egynéhányszor. De azért ezen a napon mégis emberfejü oroszlánnak éreztem magamat, és egyszer belenéztem a tükörbe is.

 

De csakhamar kiráztam a fejemből. - Gyöngeség! - mondottam. Pokolba vele! A filozófia szerint: az emberben nincs semmi különös. Az ember a legjobban kifejlődött állat: majomból való!

 

Ujra a hideg, elmélkedő filozófus voltam.

 

Alig törődtem azzal, hogy megérkezik. Egy emberrel több vagy kevesebb egy tiszttartóháznak nevezett kőrakásban, az utoljára is mindegy a filozófusnak, aki fel tudja fogni a dolgok és állapotok mélységeit.

 

De az mégis meglepett, hogy mennyire kifejlett a bimbó!

 

Nagy leánnyá nőtt a franczia esztendő alatt! Nem Iluska többé, hanem nagysád. A cselédek kezet csókolnak neki, s az öreg Mihály mindenes féloldalt emeli a kalapját, mig vele beszél.

 

Galambszürke ruhában érkezett meg; a fején szalmakalap volt, s a kalapon lengő gyöngyvirág-fürtök. A termete megnyult; az arcza meggömbölyödött; a szeme tele volt lélekkel és valami rejtelmes bűbájjal. Bátran és bizonyos fensőséggel beszélt. Szinte zavarba ejtett. Éreztem, hogy nekem is kezet kellene csókolnom. De nem tettem meg, csak megszoritottam a kezét.

 

Együtt vacsoráztunk. A társalgás élénk volt. Az örömnek vidám levegője töltötte be a házat.

 

Még az én nyugodt, tisztán látó lelkemre is hatott a háznak ez a kedves izgatottsága.

 

Iluska ugyan feljebb ült most már két helylyel, az asztal tulsó felén, de azért nekem nyujtotta a poharát.

 

- Lesz szives, ugy-e? - szólt kérő tekintettel, - mint régen...

 

És én olyan buzgalommal töltöttem a vizet, mintha az volna az életem főczélja, hogy neki minden vacsoránál vizet öntsek.

 

- Ön sokat változott, - szólt a poharat letéve, miközben figyelmesen nézett az arczomra.

 

- Javamra vagy káromra?

 

A zajban nem figyeltek ránk.

 

Pajkosan nevetett.

 

- No lám, - szólt kecsesen féloldalt billentve a fejét, - még azt kivánja, hogy bókokat mondjak.

 

Régen nem ültem két óra hosszáig együtt a családdal. Mikor jó éjt kivántam nekik, éreztem, hogy változás történt bennem. Az egész testem rugalmas volt. A szemem égett. És mintha a szivem fölszállott volna a fejembe.

 

Sok bort ittam, - gondoltam magamban.

 

És a puskámat a vállamra vetve, sétáltam át a holdvilágos mezőségen.

 

Pedig nem ittam sok bort. Három pohár volt az egész. Nekem nem is szokott a bor megártani. Leittam akárhányszor az egész uradalom gazdatisztjeit a sárga földig.

 

Megálltam a gyaloguton, és belenéztem a holdvilágba. Fényes, telt arczczal ragyogott az égen. A ködfinomságu fellegek félig befátyolozták.

 

- Kihült égi test. Talán embermilliók temetője - mormogtam.

 

Voltaképpen semmi szükségem se volt arra, hogy a holdat nézzem, és hogy ilyen komoly és tudományos megjegyzést röppentsek feléje; de az esti izgalomtól mindenképpen szabadulni iparkodtam.

 

A hold mintha gunyosan mosolygott volna reám!

 

Nem birtam megválni annak a leánynak az arczától. Rösteltem ezt magam előtt. Én, a ki fölötte álltam értelmi tekintetben a hétköznapi emberiségnek, én legyek egy női nemhez tartozó kiskoru ember hatása alatt? Nem, ezerszer nem!

 

Szinte dühbe jöttem. Idegesen kaptam fel a puskámat és beledurrantottam a holdvilágba.

 

Ezzel mintha a mérgemet lőttem volna ki, megenyhülni éreztem magamat. Vállamra vetettem ismét a fegyvert, és csöndes ráérő lépésekkel visszaballagtam a lakásomra.

 

Enyhe májusi éj volt. Ablakomon behallatszott a miriád mezei bogárnak hullámzó hárfaéneke. Ablakom előtt egy fiatal akáczfa bólintgatott a lombjaival. Akkor virágzott éppen.

 

Éreztem, hogy mindez szép. És boszankodtam rajta. Mert a filozófiának nincs nagyobb halála, mint ha meg van hatva. A filozófusnak sohase szabad meghatottnak lennie!

 

A természetben nincs semmi megható. Mindennek van magyarázata; az éj nem más, mint árnyék és alvás; a bogarak egymást hivják; féreg hivja a féregkedvesét; s az akácz azért bólintgat, mert a levegőáramlat emelgeti a lombjait.

 

Félálomban mégis ugy rémlett előttem, mintha Ilka állana az ablakom alatt. A két karja kiterjesztve, s amig reám mosolyog, két tenyeréből hull az akáczvirág.

 

Felugrottam. Az ablaknál nem állott senki. Az udvarra fehér fénylepedőt teritett a hold. Csöndes volt minden. Még a kutyák is ott feküdtek összeguborodva az udvar közepén és aludtak.

 

Az Ilka ablaka sötét volt. A vasrácsozat között ott tarkáltak a virágok, s azokon belül sürü csipkefüggöny fehérlett.

 

- Lázam van, - gondoltam, - ezen át kell esni.

 

Ujra az ágyamra dőltem, és elhatároztam, hogy filozófushoz illő megadással türöm a láznak belső féktelenkedését.

 

A világ legforróbb láza lehetett az, a mely hatalmába keritett. Kiforgatott a természetemből. Részint ébren, részint álomban folyton Ilka körül játszott minden gondolatom. Ugy éreztem, mintha szerelmes volnék a leányba, s a lelkem átrepülne hozzá az akácz illatával.

 

Végre hajnalodott. Friss levegő hullámzott be a szobámba. A lombok között felhangzott az ezernyi veréb csicsergése.

 

Felöltöztem, és lóhátra pattanva bejártam a határt.

 

A láz után nem éreztem semmi gyöngeséget, mindössze egy-egy kis szivszorulást, valahányszor Ilkát véltem megpillantani a távolból.

 

Az órám hetet mutatott. Siettem reggelizni.

 

Az árnyékos kertben teritettek. A család már várakozott rám. Ilka halaványkék reggeli ruhában ült az asztalnál, és a háziasszony szerepét átvéve, töltögette a kávét.

 

A mama boldog tekintettel nézte. A gyerekek körülcsipogták. A nap apró fénytallérokat csusztatott ide-oda az asztalon, a mint a lombokon átbujhatott. Szóval csak éppen Margitay hiányzott, hogy ezt lefesse.

 

De én igyekeztem a varázst lerázni.

 

- Kegyed olyan most közöttünk, mint egy regényalak, - szóltam a leányhoz.

 

- Idegen vagyok, ugy-e?

 

- Nem. Hanem mintha idealizálta volna önmagát. Elment tőlünk mint gyermek, és visszatért mint nagyleány. Ha mégegyszer elmenne, talán mint asszony kerülne vissza.

 

- Ön gúnyolódik!

 

- Bámulom kegyedet.

 

- Szép vagyok talán?

 

A kérdés olyan hirtelen jött, és olyan keresetlenül bizalmas volt, hogy nem felelhettem rá mást, mint azt, hogy nagyot intettem a fejemmel.

 

Ő kaczagott.

 

Én boszankodtam.

 

- No lám, - szólt felém fordulva - hát a jég is tud meleg lenni?

 

- Tud nagysád, anélkül is, hogy olvadna.

 

Hadd értse meg, hogy erősebb vagyok mint az ő szépsége.

 

Szerencsére lehetetlenné tette a beszélgetésünk folytatását a papa, a ki az ispánnal nagyhangu vitát kezdett a birkausztatóról.

 

Hallgattam. Ilka a kicsinyekkel bajlódott. Annyi zsemlyét raktak a csészéjükbe, hogy mind beitta a kávét.

 

Mig Ilka kedves zsémbelődéssel osztott közöttük igazságot, figyelmesen néztem minden mozdulatát. Mert a varázst semmi sem oszlatja olyan hamar szét, mint a figyelmes szemlélet. Egy prózai mozdulat, egy illetlen szó, egy pehelyke egy hajon, egy kis kuszaság a szemöldökön elég arra, hogy megsemmisitse a szivárvány-üveget.

 

De Ilkát egy percre se hagyta el a szerencséje. Mozdulatai keresetlenül bájosak, plasztikusak voltak; ajkáról a kedvesség beszélt; a haja olyan volt, mint a most kibontott gesztenyebarna selyem, a melynek minden szála ragyog s meleg puhasággal hajlik együvé. Volt ezenkivül valami megragadó finomság és eleven szin az arczában és valami édesen kivántató pirosság az ajkain.

 

Nem nézhettem tovább.

 

Fölkeltem az asztaltól, és komoly udvariassággal köszöntem.

 

Azt hittem, azzal a hidegen nyájas fejbólintással felel, ahogy egy francziául nevelt kisasszonynak kell felelnie.

 

Ő azonban e helyett válogatás nélkül való egyszerüséggel tekintett rám, és ezt mondta:

 

- Siet? Jó mulatást!

 

Ezen a napon mohó szomjusággal olvastam át minden olyan kezem ügyében levő munkát, amely a nőkkel természettudományi és filozófiai szempontokból foglalkozik.

 

A könyvekben megtaláltam a női szépségnek semmivé magyarázását az utolsó szempillaszálig, de nem találtam meg azt, hogy micsoda erő az az Ilka tekintetében, amely engem köt, s micsoda rejtélyes kisugárzása az a kezének, mikor az enyémet megérinti, a melylyel engem megzavar, honnan van az, hogy bódult vagyok, ha meglátom, és az ostobaságig érzékeny, ha velem szemben ül. Tudom, hogy a test és vér nem egyéb, mint viz, mész, só, foszfor stb., mint én vagyok de ő benne van valami, ami se nem viz, se nem mész, se nem foszfor. Valami erő van benne, ami erősebb, mint nekem minden erőm!

 

Valami titkos gonosz hang beleüvöltött a velőm közepébe:

 

- Szerelmes vagy!

 

Kaczagtam.

 

- Micsoda? Hogy én olyan érzésnek legyek rabja, ami a sarka alatt van az értelmemnek! Hogy én annak az érzésnek, amit egyszerüen fajfentartás ösztönének nevez a tudomány, alávessem magamat, mint az állatok! Szégyelném magamat magam előtt!

 

S előszedtem azokat a könyveket, melyek tudományosan marczangolják izekre a szerelmet, s mutatják, bizonyitják, hogy az semmi, de semmi! Gyöngeség, ösztön, villamosság, állati mágnesség, vérpára; fatamorganája az agyvelőnek, nem is a szivnek!

 

És mégis, mégis nem tudtam visszahidegedni, megnyugodni, filozófus maradni.

 

- A könyvek ostobák! - szóltam félretaszitva az egész halom tudományos munkát. De éreztem, hogy ebben az állapotomban én se vagyok különb a könyveimnél.

 

Kimentem ujra a szabadba. A nyugovó nap a hátamra sütött. Az árnyékom, mint egy rémhosszu komoly óriás, mozgott nagyokat lépve előttem.

 

Hová lesz az árnyék, ha az ember meghal? - tünődtem, csakhogy minden egyebet kiverjek a fejemből.

 

Az árnyék belebujt a rozs közé. Mert a rozsföldeken voltam. Egy tehénpásztorleány buzavirágot és pipacsot szedett bokrétába. Bizonyosan a szeretőjének szedte.

 

- Mi a neved? - kérdeztem előtte megállva.

 

- Marcsa, - felelt a leány zavarodottan.

 

Azt hitte talán, hogy meg akarom zálogogolni, amiért az uradalmi uton legelteti a tehenét.

 

Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Az arcza barna volt a naptól és az egészséges pirosságtól. A hajában három szál buzavirág kéklett.

 

- Te, - szóltam hozzá nyersen és komolyan, - van-e szeretőd?

 

Szájába vette a köténye csücskét, és harapdálni kezdte. Az arca elvörösödött. A szemei szinte könnyekben usztak.

 

- No ne ijedj meg. Hiszen nem bántalak. Hát van-e már szeretőd?

 

- Van, - mondta gyónó hangon a leány.

 

- És igazán szereted?

 

- Igazán, - felelt, földresütve a szemét.

 

- Hát miért szereted?

 

Vállat vont.

 

- Csak.

 

- Más szóval felelj.

 

- Nem tudom.

 

- Szép? Jó? Erős? Vagy mi van benne, a miért szereted?

 

- Hát szép is, jó is.

 

- De nézd, a világon van legalább is ötvenezer millió legény, a ki szép is, jó is, hát akkor te azt mind szeretheted?

 

- Olyan szép egy sincs, mint a Miska.

 

- Melyik Miska az?

 

- Balogh Miska.

 

- A mi béresünk?

 

- Az.

 

Némi meglepődéssel néztem a leányra, aki most már halavány volt félelmében. A szeretője a legcsufabb parasztlegény: fejletlen, bajusztalan, savószemü és bamba bikficz, a ki még a szántást se tudta elvégezni becsületesen. Hát tessék ez ennek az ideálja.

 

A fejemet rázva mentem tovább. Hát szerelmes vagyok én? Egy-kórságban volnék én ezzel a korlátolt elméjü paraszt leánynyal?

 

Lehetetlen!

 

Este volt már. Az égen meghamvadt a felhők parazsa. Az erdőszélen, mintha lehullott volna belőle egy darab, tüzet láttam fellobogni. Az öreg István juhász van ott. István juhász szokott beszélgetni a tüzzel és a kutyáival.

 

Valami húzott hozzá. Magam se tudom micsoda. Néha az ember kivánja a társaságot. Mindegy akárki.

 

A kutyái néhány csahintással jelentették az érkezésemet. István felkönyökölt és megbillentette a kalapját.

 

- Aggyisten.

 

- Aggyisten.

 

- Kijöttem egy kicsit beszélgetni. Nincs baj?

 

- Két kos megkerült.

 

- Vigyázni kell, hogy ne verekedjenek.

 

Aztán hallgattunk. Az öreg elővette a pipáját és megtömte. A tüzből kikotort egy gömbölyü kis parazsat, megtánczoltatta a tenyerén és ráguritotta a pipájára.

 

- Öregem, - mondom neki, - maga már sok mindenen keresztül ment életében.

 

Az öreg ugyan sohase ment keresztül egyeben, mint napjában kétszer a patakon, mert mióta él, mindig juhász volt, és a határon kivül csak Szent Mihálykor járt, mikor csizmát vagy subát vett a vásáron, dehát bevezetésnek jó volt ez.

 

- Ugyan, - mondom neki - volt-e kend valaha szerelmes?

 

- Szerelmes, - szólt az öreg vállat vonva. - Lehet, hogy vótam. Az ördög tudja.

 

- Tán sohse volt szerelmes?

 

- Hát vóni vótam. Hogyne lettem vóna. De tudja, olyan nóta ez már nekem, hogy se az elejét nem tudom, se a végét.

 

- Nem nóta az, öreg, hanem betegség. Nyavalya!

 

- Nyavalya? Bár benne vónék.

 

- Hát nem tartja rossznak?

 

- Rossznak? Egyéb jó sincs a világon, mint a szép lány meg a tejfeles bableves.

 

A tűz csöndesen pattogott. Mindössze három szál kis galagonyaág piroslott benne, sajátságos illatu gőzt pöffögtetve a parázs felett. Az öreg beljebb-beljebb tologatta az ágakat.

 

- Talán bizony... kérdezte az öreg.

 

De nem mondta tovább.

 

- Nem én, - feleltem. - Csak éppen tudni akartam, hogy az ilyen öreg ember bolondságnak vagy okosságnak tartja-e, ha a fiatal esze megbomlik.

 

- Hát biz az bolondság, - felelte az öreg, - de annyi bizonyos, hogy jól esik.

 

Elgondolkozva mentem haza. Már a vacsoránál ültek. Ilka tréfás szemrehányásokkal fogadott:

 

- Ön rossz ember: hidegen akarja megenni a levest. Hát ha megbetegszik tőle!

 

Nem figyeltek ránk.

 

Azt találtam mondani:

 

- Ki bánná!

 

Különös pillantást vetett rám és elfordult.

 

Másnap Mantegazza volt zsebemben. Az erdőbe mentem vele. Az erdő tele volt madárdallal és virággal; a madarak dala, a virágok kelyhe tele volt titokkal, epedéssel, boldogsággal.

 

Magyarázd szét a szerelem varázsát, Mantegazza!

 

Nem tudtam olvasni. Valami fárasztó édes zsibbadás tette nehézzé a szememet.

 

Hát csakugyan szerelmes volnék? Nem. Én nem lehetek szerelmes, ha nem akarok az lenni. Miért is volnék bele szerelmes? Mert szép? Mert jó? Hát nem tudom-e elemezni a szépet, hogy csak az igazat lássam; nem tudom-e lehámozni a jóságot az önzés magváról? Vagy azért volnék bele szerelmes, mert ő szerelmes énbelém? Ennél a gondolatnál megreszketett a szivem. Kiszédült a fejemből minden filozófia. Az erdő levegője mintha megfényesedett volna. A lombok csöndesen integettek. A virágok öléből kiszálltak a méhek és cziteráltak a levegőben.

 

A bokrokon át kiláttam az erdőszélre.

 

A domb karimáján tulnan lebegő fehér valami emelkedett föl. Eleinte azt hittem: felhő, Azután láttam, hogy női napernyő.

 

Ilka volt.

 

Valami boldog szédülés fogott el. Tudtam, hogy gyöngyvirágért jön. Mindennap vitt haza egy csomót. A gyöngyvirág illatát szerette legjobban.

 

Csakugyan a kiserdőnek tartott. Óvatosan felfogta a ruháját, s a napernyőjét összevonta.

 

Nem szólok neki, - gondoltam. De az arczom kimelegedett. Éreztem, hogy nem tudok tiltakozni az öröm ellen, amely egész valómat átjárta.

 

Magam se tudom miért: fütyörészésbe fogtam.

 

Ilka lassanként figyelmessé lett a fütyülésre. Megállt és oda nézett, a hol feküdtem. Féltekintettel is láttam rajta, hogy meg van lepve.

 

- Jaj istenem, majd megijesztett, - szólt, mikor én ugy tettem, mintha hirtelen meglátnám és meg volnék lepve. - El nem tudtam találni micsoda madár fütyörész.

 

- Madár ha volnék...

 

- Verset irt?

 

- Nem, csak éreztem.

 

- E szerint ön itt most poétikus hangulatba ringatta magát és én kizavartam belőle.

 

- Inkább belezavart, kisasszony.

 

Elragadóan szép volt azzal a finoman hunyorgó nagy bársonyszemeivel. A kezében tartott gyöngyvirágokat olykor az ajkához emelte, és mámoros tekintettel szivta be az illatot.

 

Bejártam vele az erdőt és segitettem megdézsmálni a bokrok virágait.

 

- Mondja csak, - szólt egyszer - emlékszik-e, mennyit zaklattam valamikor a kérdéseimmel?

 

- Akkor még gyermek volt kegyed.

 

- És nézze, valahányszor önt látom, még most is mindenféle bohó kérdések támadnak bennem.

 

- Kérdezzen nagysád, kérdezzen, az isten áldja meg.

 

- De akkor ön ismét azt mondja, hogy ostoba vagyok.

 

- Ezt nem mondtam soha.

 

- Lehet, de mondott effélét elégszer. Oh mennyire sirtam, ugy titokban, mikor nem adott magyarázatot!

 

- Kegyed sirt? - kérdeztem elérzékenyülten.

 

S mi volt természetesebb, mint az, hogy gyöngéden megfogtam a kezét, és mély meghatottságomban az ajkamhoz emeltem.

 

Ez volt az első eset, hogy megcsókoltam a kezét.

 

A keze forró volt. A szemében valami részegitő fény lobbant meg. Nem vonta el a kezét. Hallgatott.

 

Körülöttünk hallgatott a sürü erdő is. A levelek árnyékába beleomlott a napnak zöldre festődött fénye. Ilka kezéből lehullt a csokor a fűre. És csend volt körülöttünk, templomi csöndesség.

 

- Ilka, - mondottam, - kedves Iluska.

 

Erre ő a mellemre borult, és én átöleltem. Tudtam, hogy távol van a bölcsességtől ez az állapot, amelyben vagyok, de igaza volt az öreg juhásznak, hogy mindegy, ha ostobaság is, de gyönyörű ostobaság!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.