Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egypercesek, gondolatok

131384474_764833914381848_7594944648595719755_n.jpg"1./ Egyszer a falusiak úgy döntöttek, hogy esőért imádkoznak. Másnap  összegyűlt az összes ember,  de csak egy fiú jött esernyővel. Ez a HIT.

 2./ Amikor a levegőbe dobod a kisbabákat, nevetnek, mert tudják, hogy el fogod kapni őket. Ez a BIZALOM.

 3./ Minden este, mikor ágyba megyünk, semmi biztosítékunk nincs arra, hogy másnap reggel még életben leszünk, de azért beállítjuk a vekkert, hogy felkeltsen bennünket. Ez a REMÉNY.

4./ Nagy dolgokat tervezünk másnapra, annak ellenére, hogy semmi fogalmunk sincs a jövőről. Ez a MAGABIZTOSSÁG.

5./ Látjuk, hogy a világ veszélyben van, de azért házasságokat kötünk és gyermekeket vállalunk. Ez a SZERELEM.

6./ Egy idős férfi pólóján a következő felirat volt: Nem 80 éves vagyok, hanem egy édes 16 éves, 64 évnyi tapasztalattal. Ez a HOZZÁÁLLÁS. " (ismeretlen)

"""""""""""

"Minden reggel, amikor kinyitom a szemem, azt mondom magamnak: nekem, és nem az eseményeknek áll hatalmában a mai napomat boldoggá, vagy boldogtalanná tennem. Én döntök, hogy melyik valósul meg. A tegnap már elmúlt, a holnap pedig még nem jött el. Így csak egy napom van, a mai nap, és én boldog leszek benne." (Julius Henry)

""""""""""""""

"-Te mit keresel egy férfiben? - kérdezte a nőtől a vele szemben ülő férfi.

A nő egy pillanatra meglepődött, majd így felelt: - Tényleg tudni akarod?

-Igen! – mondta a férfi.

- Normál esetben, egyedülálló nőként, azt kérhetném a férfitől, amit egyedül nem tudok létrehozni, megteremteni.

Nézd, felelősségteljes felnőtt életet élek.

Dolgozom, fizetem a számlákat, háztartást vezetek, bevásárlok, gyereket nevelek, mindezt egy férfi segítsége nélkül.

Így jogosan kérdezhetném: Mit hozhatsz te az életembe?

A férfi ledermedt, az arcán látszott, hogy egyből a pénzre gondol.

A nő ráérezve erre, elébe ment: - Nem, nem a pénzre gondoltam, annál sokkal többre!

Vágyom a férfira, aki életem minden területén a tökéletességre ösztönöz.

Akitől megkaphatom az érzelmi biztonságot.

Aki nem csak a testemet stimulálja, hanem a lelkemet és az elmémet is.

Vágyom arra az érzéki férfira, aki megérti, min megyek keresztül nőként, de elég erős legyen ahhoz, hogy védelmezni, ápolni tudjon.

Akarom a férfit, akit tisztelni tudok, mert a helyén van.

Nem a tökéletest keresem, és végképp nem azt, akivel felszínesen élünk egymás mellett.

És, hogy miért nem?

A válasz pofon egyszerű, mert rövid az élet..

- Sokat kérsz! - mondta a férfi.

- Sokat érek! - Válaszolta a nő."

                              A JEL

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják. Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.  (Bruno Ferrero nyomán)

                                             Boldogság

A konyhában ülök, csendben, türelmesen várom, hogy felébredjen. Nem akartam felkelteni. Olyan sokat dolgozott mostanában, érzem, mennyire fáradt. Kint már világos van, a napfény vidám táncot jár a terasz ablaküvegén. Egy kismadarat figyelek, az ablakpárkányon ugrándozik, trillázik. Nem tudom, mennyi idő telhet el, mikor végre meghallom a hálószoba felől a neszezést. Legszívesebben azonnal elébe sietnék, de tudom, még alig van ébren. Érzem, ahogy meglódul a szívem és szaporán a bordáimnak csapódik a boldog izgatottságtól. Mindjárt megpillanthatom! Tekintetemet a nyitott ajtóra szegezem. Végre meghallom puha lépteit. Nem moccanok. Belép. Ilyenkor még szinte alszik, mozdulatai lassúak, rutinszerűek. A konyhapulthoz sétál, kinyitja a szekrényajtót, előveszi a kis fémdobozt, kinyitja, apró kanállal megtölti az őrleménnyel a szűrőt. Fémes zajokat hallok, aztán elindítja a kávéfőzőt. Tudom, amíg a sűrű, zamatos nedűt kortyolja, addig csak csendesen ébredezik. Figyelek. Mély áhítattal nézem őt. Kócos haját, vékony karjait, a kissé elmosódott mozdulatait. Megérzem a kávé illatát. Már csak néhány perc és meg fog érinteni. Az izmaim a bőröm alá feszülnek. Az érintései, a szavai, a közelsége, az illata – a nap fénypontjai. Legszívesebben felpattannék és odabújnék hozzá. Mégsem teszem. Türelemre intem magam, várakozom. Tudom, amint megitta a kávét az első dolga lesz, hogy rám mosolyog. Nézem, ahogy kis csészébe önti a kávét, megfordul, végre velem szembe áll. Megtámaszkodik a konyhapult szélében és csukott szemmel issza a forró italt. Már csak néhány pillanat és felébred, aztán a mosolya beragyogja a konyhát.

Szaporán verő szívembe simul egy régi emlék, amikor először megpillantottam. Összekapcsolódott a tekintetünk, mindketten tudtuk, egy életen egymás társai leszünk. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ő a legcsodálatosabb lény az egész földkerekségen. Ő a mindenem. Mindennél biztosabban tudom, azért vagyok ezen a világon, hogy őt boldoggá tegyem és én mindent meg is teszek ezért. Megérdemli. Bármit odaadok neki, érte, akár az életemet is.

Leteszi a csészét a pultra, rám emeli a tekintetét. Képtelen vagyok tovább várni, hozzásietek. Megállok mellette, a szemébe nézek. Pillantásunk összefonódik. Megöleljük egymást. A boldogságtól sírni tudnék. Magamba szívom az illatát. Felujjongnak a sejtjeim. Kezét a fejemre teszi. Megremegek.

- Jó reggelt drága kiskutyám, mindjárt felveszek valamit és kimegyünk – mondja puha hangon, miközben mellém guggol és én teljes valómmal odabújok hozzá – Szeretlek – folytatja.

Örömmel vakkantok, az orromat a nyakába fúrom. Én vagyok a világ legboldogabb lénye az egész világon. (Bucsi Mariann)

………….

 

"A változás fájdalmas lehet, de semmi sem olyan fájdalmas, mint megrekedni valahol, ahová nem tartozol."

…………………

 

"Ha nem a megfelelő helyen vagy, ne legyél mérges azért, mert nem értékelnek. Azok, akik tudják, mennyit érsz, értékelni fognak. Ne maradj olyan helyen, ahol senki sem látja meg a benned lévő kincseket! Mindig tudd, hogy nagyon értékes vagy!"

…………….

 

"Fel kell ébredned, és elfogadnod az igazságot. Annak az igazságát miszerint ő csak egy választási lehetőségként tekint rád. Abba kell hagynod a szíved odaadását valaki olyannak, akit nem érdekel a szeretet fontossága. Abba kell hagynod, hogy időt, és energiát szentelj egy olyan férfira, aki még csak a figyelmedet sem érdemli meg. Abba kell hagynod, hogy áldozatot hozol, és kompromisszumokat kötsz egy olyan személyért, aki egyszerűen nem érdemli meg. Nem kell, hogy prioritást adj valakinek, aki csak opcióként lát téged."

………….

"Túl sok ember van, aki túl fontosnak gondolja magát, vagy azt, amit csinál. Pedig senki sem több, mint homokszem a sivatagban, mint porszem a világegyetemben."  Hendrik Groen

………….

"Porszem vagyok a világ gépezetében.

Porszemmé vált a világ a gépezetemben." Marno János

…………..

"Mit számít, hogy kit ide, kit oda repít a szél, hogy egyikünk esetleg kisebb, másikunk nagyobb porszem" (Iványi Gábor)

…………….

"Hazugságok valójában a másik megtartásán fáradoznak, de az elvesztéséhez vezetnek. Hisz megtagadtuk magunkat és őt is. A hazugság csak a másik fogva tartásán igyekszik, és nem adja meg a lehetőséget az igazi lélek megismerésére."

………….

"Az Alkohol: első pohár: könnyű borongós hangulat.

A második: bepirosodik a szemed, szipogsz, és ráakaszkodsz egy ismerősre, hogy kivívd az együttérzését.

Harmadik pohár: egy vadidegennek öntöd ki a szíved, elmeséled neki egész életed történetét, és elvárod, hogy megessen rajtad a szíve.

Negyedik pohár: kisétálsz a fedélzetre, a vízbe bámulsz, és arra gondolsz, hogy senkinek a világon nem hiányoznál…"

……………

"Otthon az ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ha tízen vagytok benne, az se baj, ha mind a tízen egyek vagytok. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik hozzám tartoznak. Ez az otthon." (Wass Albert)

………………..

"Egyszer eljön majd a pillanat, amikor rájössz, csak azzal rontottál el mindent, hogy vártál. Vártál a pillanatra, arra az alkalmasra, amikor éppen ideális lesz minden, és majd bátorságot meríthetsz. Bátorságot ahhoz, hogy elmondd, hogy megtedd, hogy öleld, hogy végre meglépd azt, amire minden percben vágysz. De vársz. Vársz, mert félsz. Közben elrepül az idő, megváltozik a pillanat. Lesz szebb, lehet jön ideálisabb és az is lehet, bátrabb is leszel, de olyan, mint amit elszalasztottál soha többé nem lesz. Egyetlen pillanat az élet, vagy magadhoz szorítod és ráébredsz ajándék, vagy gyáván, suttogva éled. Hidd el, így is, úgy is el fog telni!"

………………

"Aztán jön egy reggel, sokkot kap egy jeltől, szótól, képtől, "régről" és a titkok fátyla a lábához hull. Tisztul a kép az elme, és lélek újra élni kezd. Ez a pont, amikor indulni kell...Nincs hang, nincs szó, csak sejtjük mit érez a másik. Ez a legnagyobb önámítás.. Ez a bomba gyújtó-zsínórja."

…………….

"Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják, "hazug kutya"! Pedig a kutya nem hazudik. Másképp ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképpen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. "/Jókai Mór/

…………..

"Az élet nem csak aranyló naplemente. Az ember, akit annyira szeretünk, ritkán méltó ekkora szeretetre, senki se méltó szeretetre. Végül mindig kiábrándulunk, csalódunk, elvesztjük a hitünket. Többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. És egy idő után már legalább annyira gyűlöljük a kedvesünket, mint amennyire szeretjük."

……………

              KORRAJZ

B. néni már elmúlt hatvanéves.

Fia és menye tíz évvel ezelőtt kimentek Kanadába; alig-alig írnak, mindössze kétszer küldtek

csomagot.

Ruhái kopottasok, rég kimentek a divatból, ő maga formátlanná hízott. Mégis, minden délután

kiszépíti magát, s egy szőre vesztett kékróka belépőben, magas szárú, kiferdült, fűzős cipőben

egy félórácskát föl s alá sétál a város legelőkelőbb szállodája előtt.

Mihelyt kilép egy magányos külföldi férfi, rámosolyog, és elég hangosan - mert közel azért

nem merészkedik a kapuhoz - odakiált neki:

- Nur drei Dollar!

Riszáló járása, kiáltozása meglehetősen zavarón hat egy előkelő szálloda kapuja előtt, de az

erre illetékesek - a portás, valamelyik rendőr vagy a járókelők - mégse mernek rászólni.

Azt hiszik, valami közület.

"""

                              JELLEMPRÓBA

A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A

gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű

távvezeték.

Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a

kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton megállt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.

 

Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegeltem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik

fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s

meghátráltam.

Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel.

Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Megvakartam a fülét.

- Korrupt féreg - gondoltam magamban.

- Korrupt féreg - gondolta a puli.

""""""

                   EGY SZOBA, VÁLYOGFAL, ZSÚPFEDÉL

A nyanya az ágy szélén ült. Arca csupa bemetszés, ránc, barázda, rovás; csak a fogsora villogott fiatalon. Harminckét gyönyörű foga volt az egri SZTK-ból, vadonatúj.

Kászonyné Kakas Hanna barátságosan rámosolygott, és elébe tartotta a mikrofont. Azt

mondta:

- Csak meséljen bátran tovább a kedves néni. Se hangosabban, se halkabban, hanem úgy; mint

eddig. Ez a készülék arra való, hogy megőrizze azokat a szép régi történeteket, amiket a

kedves néni mesélni szokott.

- Nem kell magyarázni - szólalt meg a fiúunoka, aki egy szál klottnadrágban feküdt a másik

ágyon, és egy Olcsó Könyvtár Balzacba volt belemerülve. - Már a tavasszal direktbe közvetítették a nyanyát a televízión.

- Hát akkor tessék hozzáfogni - bátorította a nyanyát Kászonyné Kakas Hanna, és nekem

odaszólt: - Légy szíves.

Elindítottam, a magnót. A nyanya minden elfogódottság nélkül, lassú lélegzettel, alig észrevehető palócos tájszólással mesélni kezdett Kiss Puki Bálintról, az öles termetű, mindent bíró

patkolókovácsról, akit a hadiki híd alatt, a folyó jegén, halálba kergetett a ludvérc.

- Nem a lidérc? - érdeklődött Kászonyné Kakas Hanna.

- Én ludvércnek tudom, aranyoskám.

- Akkor az úgy is van. Milyenféle dolog a ludvérc, kedves néni?

- Én már elég sokféle ludvércet láttam, aranyoskám. Egyszer ostorszál vékonyságút, amelyik

egész üstököscsóvát vont maga után, máskor olyan kicsikéket, mint az egér farka, akkora fényecskékkel a tetejükben, mint a gyufaláng. Melyik milyen. Tegnapelőtt például majdnem

akkora ludvérc rohant itt keresztül az udvaron, mint a templom tornya.

- És azt a kedves néni a saját szemével látta? - kérdezte Kászonyné Kakas Hanna.

A nyanya meglepetten elhallgatott, amitől összekoccantak az egri fogak. Rábámult Kászonyné

Kakas Hannára.

- Miért? - kérdezte aztán. - Maga talán még nem látott ludvércet, aranyoskám?

- Látni éppenséggel nem láttam - mondta óvatosan Kászonyné Kakas Hanna. - Egész mostanáig azt hittem, hogy az csak a mesében van.

30

- Hát hol dolgozik maga, aranyoskám? - csodálkozott a nyanya.

- Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, kedves néni.

- Érdekes - mondta fejcsóválva a nyanya. - Pedig az én nagyobbik unokám is oda jár. Mit is

tanul Jóskánk? - fordult az ágy felé. - Sose akar az eszembe jutni.

- Kibernetikát - mondta a klottnadrágos unoka, föl se nézve a Betti néni-ből.

""""""

                  VALLOMÁS

Mindenki ebédel.

Hanyatt fekve süttetem magam a napozóban, mely mélyen bele van építve a Balatonba. Nem

messze tőlem, törökülésben, kisportolt, magasra nőtt fiú s egy nagyon barnára sült lány, fejét a

fiú ölébe hajtva. Más senki. A lány behunyja szemét, mert a déli napfényt mint egy nagyító

tükör veri vissza a víz.

A tó csöndes, csak alattunk, a napozó cölöpei közt szöszmötöl a víz. Más zaj nincs. Hogy meg

ne halljam, fojtott hangon beszélget a fiú meg a lány.

Szóról szóra:

- Egyszóval, hol sült le így? - kérdi a fiú.

- Nem mondom még egyszer - válaszolja a lány.

 

- Kérem szépen.

- Úgyis elvicceli.

- Isten bizony, nem viccelek.

- Már mondtam, hogy a villanytelepi strandon.

- Egyszóval, ez egy villanysülés?

Nevetnek. A fiú jobb keze öt ujja végigszalad a lány karján, súlytalanabbul, mint egy madár

árnyéka a vízen. A lány elhúzza a karját. A fiú újra végighúzza rajta a kezét. A nevetés elül.

- Képzelem, micsoda strand az - mondja a fiú.

- Nagyon szép strand - állítja a lány.

- Csak gyerekek járnak oda?

- Inkább csupa felnőtt. Mindjárt mély a víz.

- Meddig ér magának? - duruzsol a fiú.

- Ki is van írva: Csak úszóknak.

- Egyszóval eddig ér? - dünnyög a fiú.

A lány hasa meztelen. A fiún is csak egy gyermekarasznyi fecskenadrág van, a lányon még

annak is csak kicsinyített mása, egy kék kendőcsücsök az ágyékára kötve s két kis sapka a

mellein. Nem is ruha ez, csak borogatás. Lefejti hasáról a fiú tenyerét, erre az bal kézzel

átfogja a lány csuklóját, a lány szabadon maradt keze a fiúét, s úgy összegabalyodik a kezük,

mint a szabadfogású cselgáncs birkózásban. Csakhogy ők oly szelíden birkóznak, ahogy egy

újszülött kapkod kezével a lába, lábával a keze után; az a négy kéz, vélnéd, egyetlen testnek a

tartozéka.

S halkan, galambi hangon nevetnek. Aztán megint elül a nevetés.

- Egyszer megnézem azt a strandot - mondja a fiú.

- Úgyse nézi meg - mondja a leány.

- Ha mondom.

- Úgyse.

- Isten bizony - mondja a fiú.

- Hogy kell odamenni?

- A villanytelepnél egy kicsivel tovább. Az van kiírva: „Augusztus Huszadika Strandfürdő.”

- Nem értem - mondja a fiú, s mintha nehezülne a hangja.

- Mit nem ért? - kérdi a lány, ő is lassabban, nehezen csordulón.

- Villanytelepinek hívják?

- Villanytelepinek.

Jobb vállán pihen a fiú keze. Nem pihen; lassan elindul lefelé.

- És Augusztus Huszadikának?

- Az a neve.

- Egyszóval, ez a keresztneve.

 

Ezen megint nevetnének, de valahogy nem akar világra jönni ez a nevetés, mert a fiú keze

becsúszott a fürdőtrikó alá, és ott marad. A leány behunyt szemmel, tétován keresi a fiú kezét,

de nem tudja eltávolítani onnan, ahová befészkelte magát. Ezek pontosan egymásba szabottak,

a férfitenyér és a női mell.

- Villanytelepi? - kérdezi a fiú rekedten.

- Villanytelepi - mondja rekedten a lány.

- És Augusztus Huszadika - mondja rekedten a fiú.

- Augusztus Huszadika - mondja rekedten a lány.

                          MINDIG VAN REMÉNY

- Egy kripta különben sem olcsó - közölte a tisztviselő. - A legkevésbé a főútvonalon.

- Nem kell neki a főútvonalon lenni - mondta az érdeklődő. - Az a fontos, hogy betonozva

legyen.

- Betonozva? - hökkent meg a tisztviselő. - Szokatlan, kérem. De azért lehet.

Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj.

Rágta a körmét. Gondolkozott.

- Továbbá - mondta -, kell bele egy cső.

- Miféle cső? - kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.

- Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a

borospincékben van.

A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta

magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.

- Ha szabad megkérdezni - kérdezte -, miből legyen az a cső?

- Azt már önöknek kellene tudni - mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.

- Palából jó lesz? - kérdezte a mérnök. - Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen

valamilyen fém?

- Ön mit ajánl? - kérdezte az érdeklődő.

- Én semmit sem értek az egészből - mondta a mérnök. - De a legkézenfekvőbb volna a pala.

- Legyen pala - mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. - Továbbá

- mondta aztán -, be kellene vezetni a villanyt.

- A villanyt? - bámultak rá mind a ketten. - Minek oda villany?

- Jó kérdés - mondta bosszúsan az érdeklődő. - Hogy ne legyen sötét.

""""""

                              PÁRIZS, ISTEN HOZZÁD!

A kofferem nehéz volt, de azért lecipeltem a Rue des Écoles-ig. Ott fogtam egy taxit.

- A Gare de l’Estre - mondtam a sofőrnek.

Még volt időm. A vasútnál rossz lett volna várni.

- Én most hazautazom - mondtam a sofőrnek. - Nem iszik velem egy búcsúpoharat?

- Nekem csak fél gyomrom van - mondta a sofőr.

- Egy pohár fehér bor azért nem árthat.

- Tudok egy helyet - mondta a sofőr.

Koccintottunk, felhajtottuk a bort. Ő is rendelt egy rundót. Mialatt vártunk, megkérdezte:

- Hová utazik?

- Budapestre.

- Milyen ország az?

- Magyarország.

- A németek mellett vagy a németek ellen?

- A németek mellett.

- Nem ideális - mondta.

- Egy csöppet sem - mondtam.

A tulajdonos odahozta a bort.

- A minisztereket kéne kiküldeni a frontra - mondta a sofőr egy kis tűnődés után.

- Bizony - mondtam. - Akkor meggondolnák.

Fizettünk, elindultunk. A Gare de l’Est lépcsőin ő vitte fel a kofferemet. Aztán kezet nyújtott.

- Engem a gyomrom miatt kiszuperáltak - mondta.

- Nagy szerencse - mondtam.

- Magának nincs valami betegsége?

- Nekem nincs.

- Nem baj - vigasztalt. - Két hónap alatt megverjük a németeket.

- Hát, remélem.

- Talán még látjuk egymást egyszer - mondta.

- El se bírom hinni - mondtam.

- Akkor megint iszunk egy pohárral - mondta.

- Azt elhiszem - mondtam.

- A viszontlátásra - mondta.

- A viszontlátásra

"""""

               VÁLASZTÉK

- Jó napot, asszonyom.

- Mit kíván a kedves vevő?

- Egy barna kalapot szeretnék venni.

- Milyen legyen? Sportos? Szolidabb? Széles karimás?

- Maga mit ajánl, asszonyom?

- Próbáljuk meg ezt... Könnyű, nem túl sötét, nem is túl világos. Ott a tükör, kérem.

- Azt hiszem, nem áll rosszul.

- Mintha a kedves vevőre tervezték volna.

- Mégis, ha nem fárasztom, mutasson egy másik fazont.

- Készséggel. Például ezt is nagyon merem ajánlani.

- Valóban, jól áll. Nem is tudom, melyiket válasszam.

- Talán egy harmadikat. Ezt nagyon sok vevőnk dicséri, és éppoly jól áll, mint az első kettő.

- Igaza van. Mi az árkülönbség a három kalap közt?

- Az áruk egyforma.

- És a minőségük?

- Merem állítani, egyik sem rosszabb a másiknál.

- Hát akkor mi a különbség a három felpróbált kalap közt?

- Semmi, uram. Nekem nincs is három barna férfikalapom.

- Hanem hány?

- Csak ez az egy.

 

- Amit egymás után háromszor fölpróbáltam?

- Igen, kérem. Ha szabad kérdeznem, melyiket választja?

- Magam se tudom. Talán a legelsőt.

- Azt hiszem, az a legelőnyösebb, bár a másik kettő sem lebecsülendő.

- Nem, nem... De most már kitartok a legelső kalap mellett.

- Ahogy parancsolja, uram. Jó napot.

""""""""

                                           AZ ÚJ LAKÓ

- Te ilyen ember vagy? Kezdem megbánni, hogy hozzád kötöttem az életemet!

Szomszédaim - valami Románék vagy Révészék - még csak egy hete költöztek be. Szerencsére se

gyerekük nincs, se porszívójuk, se padlókefélőjük. Még névtáblájuk se. Csak televíziójuk.

- Te beszélsz? Azt mondják, német tisztekkel jártál vacsorázni.

Este hat óra tájban érkeznek haza; ma is, mihelyt megjöttek, bekapcsolták a televíziót. Az én

teakonyhám és az ő szobájuk fala közös. Lassú lángon felteszem melegedni a krumplipürét.

- Rólam mindenki tudja, hogy a nyilas házparancsnok három kereszttel megkrétázta az előszobaajtómat...

Lassan keverem a krumplipürét.

A takarítónő (Berta néni) hetente kétszer jön, és akkor két napra előre megfőz. Mielőtt elmenne, mindent a számba rág, mint egy kisgyereknek. Itt a hideg hús, azzal az író úrnak semmit se

kell csinálni. Itt a savanyúság, azzal se. Csak ezt a krumplipürét kell megmelegíteni... Tessék

utánam mondani, mert az író úr mindent elfelejt. Ne féljen, Berta néni, nem fogom elfelejteni.

De csak lassú lángon. Csak lassú lángon, Berta néni. És tetszik majd keverni? Majd keverem.

Mivel tetszik keverni? Kanállal. Fakanállal? Fakanállal. És lassú lángon, író úr. Lassú lángon,

Berta néni. Köszönöm szépen. Isten vele.

- Húsz éve hazudsz a világ szemébe!

- Vigyázz! Ha túlfeszíted a húrt, megkeserülöd!

Lehet, hogy nézni jó egy ilyen antifasiszta szerelmi drámát, de itt, a teakonyhában úgy hangzik, mint valami veszekedés. Sajnos, a krumplipürét nem lehet itt hagyni. Minél melegebb

lesz, annál sűrűbben pöfög.

- Nekem te hiába játszod a mártírt! A saját keresztlányát ki jelentette föl?

- No, mondd csak! Halljuk! Erre kíváncsi vagyok!

Mindjárt kész leszek. Most már nemcsak pöfög. Most már lő.

- Ha tudni akarod, nekem bizonyítékaim vannak!

- Ezt mindenki mondhatja.

- Hát akkor tessék, ide nézz...

Odaát valami nyikorog, talán egy fiókot húznak ki... Aztán lábdobogás hallatszik át, dulakodás, hörgés. Egy női hang - nyilván a németek szeretője - felsikolt.

- Segítség! Megöl!

Egy lövés. Egy elzuhanó test puffanása. Még egy lövés, aztán végre csönd. És meleg a

krumplipürém.

Szomszédaimnak még a névtáblájuk se volt kitéve. Másnap, harmadnap mindenki, aki őket

kereste, tévedésből énhozzám csöngetett be. A rendőrség, a tisztiorvos, újságírók és fotográfusok... Nem is volt nekik televíziójuk. A férfi - akit se Románnak, se Révésznek, hanem

Rónainak hívtak - enyhítő körülmények figyelembevételével nyolcévi börtönt kapott.

Most csönd van a szomszéd lakásban.

                      AZ EMBER MELEGSÉGRE VÁGYIK

Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik

beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

- Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat - mentegetőzött a beteg, akinek a haja a

kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől olyan külseje lett, mint az apostoloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú,

szelíd orrát. - Én csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy milyen fűtése van a doktor úrnak?

- Maga kályhás, ugye, Kreibich bácsi? - kérdezte az orvos.

- Az bizony. Cserépkályhája van a doktor úrnak?

Gróh doktor nem válaszolt rögtön. Egy percig gondolkoznia kellett. Először is, mert nyár volt,

s ilyenkor senki sem tartja észben a kályháját. Másodszor, mert olyan ember volt, aki nem

sokra becsülte a civilizáció áldásait. Jól tűrte a kényelmetlenséget, hidegre nem volt érzékeny,

azt ette, amit elébe raktak, lakására nem költött. Nem is volt benne se szőnyeg, se kép, de még

egy árva kaktusz sem. Jellemző rá, hogy még egy cigarettafajtához sem ragaszkodott: amit a

trafikban meglátott, azt megvette.

- Nekem csak egy közönséges vaskályhám van, Kreibich bácsi.

A kályhásnak felcsillant a szeme.

- És mit szólna a főorvos úr egy békebeli minőségű termokokszhoz?

- Jó nekem az is, amim van - mondta az orvos, rámosolygott a betegre, és kiment a kórteremből.

Hozzá volt szokva a hálarohamokhoz. Jól sikerült műtétek után megajándékozták már hízott

libákkal, díványpárnákkal, kávéval, teával, kézzel kötött harisnyával, sőt egyszer egy pár postagalambbal is. Előfordult, hogy egy beteg verset írt hozzá; a sorok kezdőbetűi fölülről lefelé

összeolvasva a következő szavakat adták:

Isten Áldja meg Gróh Mihály drt.

A kórházi orvosoknak szűkös a fizetésük. Ennélfogva ő sem vette zokon, ha tehetősebb

betegei diszkréten kezébe nyomtak egy levélborítékot. De úgy viszolygott a „természetbeni”

hálaadományoktól, hogy amikor Kreibich bácsi újabb célzásokat eresztett meg a kályháról,

határozottan kijelentette:

- Köszönöm, Kreibich bácsi, egyrészt azonban nincs szükségem arra a termomicsodára,

másrészt pedig nem akarom, hogy maga költségbe verje magát.

A kályhás izgatottan fölült, és kidugta bütykös lábfejét a takaró alól.

- Félre tetszett érteni - mondta. - Egy valamirevaló termokoksz nyolcezer forintba kerül, főorvos úr. Én a kályhát nem ajándékba akartam adni, hanem úgy gondoltam, hogy önköltségi

áron megcsinálnám a főorvos úrnak.

 

- Ne fáradjon, Kreibich bácsi - mosolygott Gróh. - Én úgyszólván csak aludni járok haza.

Minek nekem egy ilyen drága kályha?

- Tudja a főorvos úr, hogy mi az a termokoksz?

- Nem én.

Kreibich bácsi ágas-bogas lábának öregujja erre rángatózni kezdett.

- Még nem is látott termokokszot?

- Még nem.

Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig

feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását.

De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt

győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az

érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a

szenvedélye.

Számon tartotta, hány budapesti családnak rakott már termokoksz kályhát. Ezekkel a családokkal évekig tartotta a kapcsolatot, valahogy úgy, mint egy apa, aki szép stafírunggal adta

férjhez a lányát. El-eljárt hozzájuk, felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályhát, és bizalmasan

ráhunyorgott a háziasszonyra. Mindenütt szívesen látták. Kérésére többen felhívták telefonon

Gróht (egy postatisztviselő, egy világbajnok, egy opera-énekesnő), gratuláltak neki a tervezett

kályhához, és meghívták, látogassa meg egyszer az ő termokokszukat. Az orvos érezte, hogy

ha tovább makacskodik, köztiszteletben álló személyek dühét zúdítja magára. Egy okkal több,

hogy megcsináltassa a kályhát.

Lakása - a Gellérthegy északi lejtőjén - két hónapig lakhatatlan volt. Kreibich bácsi telerakta

csempével, vasalkatrészekkel, tróglikkal, japánerekkel, téglaporral és piszokkal. Ezt Gróh föl

sem vette. Életében az otthona alárendelt szerepet játszott. Szerette a hivatását. Sokszor

vacsoraidőig dolgozott az osztályán. Minden második estéjét a főnökénél töltötte, Warga

adjunktusnál, aki szintén agglegényember volt, s az egyik kórházi orvoslakásban lakott. A

közbeeső estéken vagy éjszakai ügyeletet vállalt, vagy pedig nőismerőseit látogatta meg. Mint

semmi másban, a párválasztásban sem volt válogatós. Négy-öt nőnek udvarolt egyszerre,

főképpen, mert mindegyik egyformán kedves volt hozzá, s ő nem bírta magát rászánni a szakításra. Jellemző rá, hogy még a keresztnevüket sem tudta megjegyezni, és ezért mindegyiket

így szólította: „Anyukám”.

Már jól benne jártak a fűtési idényben, amikor Gróh doktoron először látszott valamilyen

változás. Warga adjunktusnak egy este szemet szúrt, hogy barátja sűrűn nézegeti az óráját.

- Mi az? Randevúd van? - kérdezte.

- Á - legyintett Gróh. - Rá kéne rakni a kályhámra.

Az adjunktus rábámult. Gróh pedig kirohant telefonálni, s amikor visszajött, paprikavörösre

gyúlva szidta a szomszédnőjét, egy lompos boszorkányt, akinek ő rendszeres havidíjat fizet

azért, hogy esténkint egy fél vödör kokszot tegyen a kályhára.

- Ha nem jut eszembe telefonálni - méltatlankodott -, megint elfelejtette volna az a vén

csoroszlya.

- Hát aztán? - csodálkozott Warga. - Hát nem idebent alszol?

- Ehhez te nem értesz - mondta fensőbbségesen mosolyogva Gróh doktor. - Ez egy valódi

termokoksz.

 

Alig figyelt a barátjára. Látogatásai idővel megritkultak, aztán teljesen megszűntek. A sebészeten észrevették, hogy Gróh kezdi hazahordani a betegektől kapott hímzett díványpárnákat.

Ugyanakkor rézkarcokat vásárolt, s kéz alatt egy szőnyegre is szert tett. Ekkoriban már

majdnem minden estéjét otthon töltötte; üldögélt, olvasott, rádiózott, vagy pedig nekivetette

hátát a kályhának, és melegedett.

Nőismerőseit is kezdte elhanyagolni. Az egyiket, aki nagyon ragaszkodó volt, egy este meghívta lakására. Amikor beléptek, a leány örömmel kiáltott fel:

- De jó meleg van nálad!

- Azt elhiszem - büszkélkedett Gróh. - Csak nézd meg jól, miféle kályha ez, anyukám.

Átkarolta a lányt, odavonta a kályhához. Elmagyarázta, hogy ősszel megrakják benne a tüzet,

s az nem alszik ki többet tavaszig... - Hát azt tudod-e - kérdezte -, mennyit fogyaszt ez a

kályha? Tizennyolc mázsát, ősztől tavaszig!

- Az sok vagy kevés? - kérdezte a vendég.

Gróh elengedte a lányt. Hűvösen bánt vele egész este. Szép is volt, okos is volt, de neki mégis

elment tőle a kedve... Nem is hívta többet. Néhány balul sikerült kísérlet után elhatározta,

hogy a többiekkel is szakít. Otthon ülő ember lett belőle. És emberkerülő.

Elajándékozta operabérletét. Ha tehette, nem vállalt éjszakai ügyeletet. A kórházból egyenesen hazasietett. Előfordult, hogy délben taxit hívott, hazament, néhány percre nekivetette hátát

a kályhának, s aztán megnyugodva tért vissza a kórházba.

A kályha hibátlanul működött. Keveset fogyasztott. Egyenletes meleget adott. Sosem aludt ki

benne a tűz. Egyszóval: tökéletes volt, oly tökéletes, hogy Gróh doktornak néha furcsa gondolatai támadtak. Például, hogy semmiféle élőlény - beleértve önmagát is - nem lehet olyan

tökéletes, mint egy termokoksz.

Lassankint minden csínját-bínját kiismerte. Rájött, hogy ha növeli a huzatot, akkor melyik

cserépsor adja ki először a meleget. Bele-belenézett az aknába, ahol cseresznyepirosan izzva

roskadt lefelé a koksz, és halkan, mint egy izzó szú, percegett... Milyen csodálatos! - gondolta

ilyenkor Gróh. - Belül forró, mint egy vashámor, kívül langyos, mint egy asszonyi test. S

ilyenkor kísértést érzett, hogy megcsókolja a kályhát.

Február végén beteget jelentett. Attól kezdve hol bejárt, hol otthon maradt. Nem volt semmi

baja, csak nem vágyott elmenni a finom meleg szobából. Egy ilyen napon sürgönyzött

Kreibich bácsinak, hogy másnap este látogassa meg.

A kályhás belépett. Felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályha oldalát, sőt még a fülét is

rátapasztotta, mint amikor az orvos ellenőrzi a tüdő működését.

- Jól szuperál, főorvos úr? - kérdezte aztán.

- Nagyszerűen - mondta Gróh. - De én más miatt hívattam magát. Rájöttem valamire,

Kreibich bácsi.

A kályhás várakozásteljesen nézett rá. Gróh nekitámaszkodott a kályhának. Megvárta, míg át

nem járja a meleg.

- Mostanáig - mondta aztán - az emberek nagy házakat építettek, és minden szobában raktak

egy kályhát. Nem lehetne fordítva csinálni, Kreibich bácsi?

- Hogy fordítva? - kérdezte a kályhás.

 

- Nagy kályhákat kéne építeni - mondta ábrándozva Gróh -, s a nagy kályhákba kicsi házakat...

Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

- Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik - mondta némi gondolkodás után a kályhás. Hiába

marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az elmeosztályra. Azóta ott

él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a falnak veti, és szelíd mosollyal néz a

semmibe.

                                        ROSSZ ÁLOM

A lakó - Kirch Kálmán hegesztő - éjjel háromkor ért haza. Kifizette a taxit, becsöngetett. A

házmester nem jött. Fölmarkolt egy csomó havat, és homlokához nyomta. Be volt csípve.

Hűtőzködött. Újra csöngetett.

A házmesterben benne maradt a soron következő horkolás. Szájába, mint egy keserű íz,

föltódult a düh. Gyűlölte az embereket. Gyűlölte a lakókat, kiváltképp a későn járó hegesztőt;

imáiban gyakran kívánta fejére a rosszat. Sokat imádkozott, mert egy olyan szekta tagja volt,

mely nem fogadott el mást, mint az evangéliumot, és a szombatot ülte meg a vasárnap helyett.

Kirch nem ismerte a házmesterben dúló szenvedélyeket. Az Erzsébet-hídon dolgozott mint

délutános. Utána beült egy kis büdös zenés helyre, és megivott három dupla szatmári szilvát.

Három dupla szatmári szilva után az ember már mindenkit szeret. Így köszönt:

- Jó estét, aranyos Hornák úr.

- Dögölj meg, büdös, lábszagú disznó - válaszolta a házmester nem túl hangosan, úgyhogy

elment köszönés helyett.

Ha éjfél előtt csöngették fel, még csak elaludt valahogy. Szerencsére itt, az új lakótelep legújabb házaiban, csupa korán kelő lakott, munkás- és tisztviselőcsaládok. Csak ez a disznó verte őt fel minden hajnalban részegen. Ilyenkor már csak elkábulni tudott, elaludni nem. Halkan

párnájába dünnyögte, mint egy altatódalt: „Dögölj meg, taknyos, szőke disznó, dögölj meg.”

Kirch leküldte a liftet, bement a lakásába, és pizsamára vetkőzött. Állandóan mámoros volt

egy kicsit. Négy-négy hegesztő bontotta a hidat, három műszakban. Aki lentről nézte őket,

frászt kapott, ezért aztán a legtöbbet fizették nekik, amennyit csak a bérskála engedett. De ők

odafönt, az éjszaka szívében, nem érzékelték a veszélyt. Nem is volt alattuk mélység, csak

fölöttük volt magasság. A kék fénnyel besugározták egész Budapestet; ha akarják, hozzáhegesztik a földhöz az eget... A nők mindjárt libabőrösek lettek, ha megtudták, hol dolgozik:

ez is tetszett Kirchnek. Különben is csak azt csinálta, ami jólesett neki, és minden, ami

jólesett, megmámorosította egy kicsit.

Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett az erkélyre. Nagyot lélegzett. Nagyot nyújtózott. A levegőnek hó- és malterszaga volt, s a hónak meg a malternak még egy kis külön szatmári szilva

szaga is. A szagkeverék olyan jól esett Kirchnek, hogy egy lépést előrelépett.

A semmiben állt. Az erkélykorlátok még nem készültek el. A kapualjban lógott ugyan egy

cédula: „Az erkélyre kilépni szigorúan tilos” - és Kirch mindennap elolvasta ezt a cédulát,

mégsem tudta, mi van odaírva, mert ösztönösen irtózott minden tilalomtól. Csak azt vette

tudomásul, ami jólesett. Minthogy a téli szellő frissessége jólesett, még egy lépést tett előre.

Aztán még egyet. Aztán lezuhant.

 

Két emelet, plusz a magasföldszint. Kirch sokáig és jólesően zuhant. A szél úgy átfújt

pizsamáján, hogy szinte meztelennek érezte magát. Csinált egy szaltót, aztán belezuhant egy

hókupacba. A hó magasra felkúszott pizsamája szárába. Kirch csiklandós volt. Felnevetett.

Aztán kievickélt a buckából, leverte lábszáráról a havat, és újfent becsöngetett.

Hornák úr felrezzent, de még sokáig feküdt hasmánt, a sötétbe meredve. Dühe rögtön fellángolt, abban a hiszemben, hogy hátha a hegesztő csönget, de mindjárt ki is aludt, mert

eszébe jutott, hogy az a részeg disznó már hazajött. Kimászott vackából. Hálóingre nadrágot

húzott, rá a télikabátot, arra a sált. Kicsoszogott. Mikor a kapuhoz ért, szeme kidudorodott,

hideg állt a hátába, ereiben megaludt a vér.

- Jó estét, aranyos Hornák úr - köszönt a hegesztő.

Beszállt a liftbe. A lift búgásától nem hallotta, hogy Hornák úr eszelősen ordítozik az utcán,

letépi magáról a sált, a kabátot, a nadrágot és végül a hálóinget. A mentők pokrócba csavarva

vitték be az ideg- és elmeklinikára, ahol mély álomba merült, miközben erősen dobálózott, és

csikorgatta a fogát. Amikor e sorokat írjuk, még nincs eszméletén.

                      """""""  

 

                                              AZ ÖLTÖZŐBEN

- Mind vannak jól - mondta tört magyarsággal a tenorista. - Nemcsak vannak jól, hanem direkt

nagyon jól. És küldenek sok üdvözlet, és küldenek sok puszi.

- Na, hála istennek - mondta a nagyapa.

- Na, hála istennek - mondta a nagymama.

- És az én Annuskám? Nem nagyon sovány?

- Sem nem nagyon sovány, sem nem nagyon kövér - mondta a tenorista -, hanem éppen jó.

 

- És egészséges? - kérdezte a nagymama.

- Nagyon egészséges - mondta a tenorista.

- Csak amikor nálam járt, fájt kicsit a feje, mert Genovából jöttek Milánóba, és utaztak egész

éjszaka. Vagy éjszak?

- Szegénykém - sóhajtott a nagypapa. - Úgy kell mondani: éjszaka.

- Nem éjszak? - kérdezte a tenorista.

- Nem - mondta a nagypapa. - Az egészen más.

- Ne tanítsd a művész urat - mondta a nagymama. - És az én kis csillagomat? Őt is tetszett

látni?

- Nemcsak láttam, hanem direkt nagyon jól láttam - mondta a tenorista, miközben az öltöztetőnő ráadta a keményített csipkegallért. - A kedves lányok föltette a kisbabát az asztalomra, és

kicsomagolta a pólyát, és kérte, hogy a husikáját jól csipkedjem meg.

- És meg tetszett őt csipkedni? - kérdezte a nagymama.

- Nagyon is - mondta a tenorista.

- Hol? - kérdezte a nagymama.

- A combocskáján.

- Máshol nem? - kérdezte a nagymama.

- És még a karocskáján.

- És még? - kérdezte a nagymama.

- És még a kicsi popsikáján.

- Édes jó istenem - sóhajtott a nagymama, és elnézett a messzeségbe.

A nagypapa halkan köhögni kezdett, s a padlót nézte. Az öltöztető kardot kötött a tenoristára,

és az övébe beledugott két pisztolyt.

- És aztán mi történt? - kérdezte a nagymama.

A tenorista gondolkozott.

- Aztán a kedves lányok bepólyálta a kisbabát, és hazautazott Genovába. Úgy mondjam,

lányok, vagy úgy mondjam, lányuk?

- Úgy kell mondani: lányuk - mondta a nagypapa.

- Nem lányok? - kérdezte a tenorista.

- Nem - mondta nagypapa. - Az mást jelent.

- Ne tanítsd már a művész urat - szólt rá a nagymama. - Inkább köszönnéd meg, hogy ilyen jó

hozzánk.

- Én ma is magyarnak érzem magamat - mondta a tenorista. - Csak kicsit elfelejtettem

magyarul.

- Nagyon is szépen tetszik magyarul beszélni - mondta a nagymama. - Csak még azt tessék

nekem elmondani, hogy milyen is az én kis csillagom.

A tenorista gondolkozott. Az öltöztetőnő már kezében tartotta a parókát, de várt. A nagymama

is várt, és a nagypapa is várt. A tenorista még mindig gondolkozott.

28

- Szép - mondta a végén.

- És milyen a szeme?

- Az is szép - mondta a tenorista.

- És milyen a haja?

- Az is szép - mondta a tenorista.

- És milyen a pofikája?

- Szép - mondta a tenorista. - Szintén szép.

- Édes jó istenem - sóhajtotta a nagymama, és megint elnézett a messzeségbe.

Megszólalt a csengő. A tenorista fejébe nyomta szőke parókáját, elbúcsúzott vendégeitől, és

nagy kardcsörtetve, sarkantyúpengetve kisietett az öltözőből. A nagymama utánaindult, mintha még kérdezni akarna valamit, de aztán visszatért az urához, aki a padlót nézte és köhögöt

      

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.