Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

CSÁTH GÉZA: Novellák

              CSÁTH GÉZA: MARISKA AZ ANYJÁNÁL

A Mariska, akiről itt szó van, az én nagyanyám.

Harminc álló esztendeje már, hogy nem látta az anyját Mariska. Pedig vasúton nincs messze a

szülővárosa, ahol Májkó - így híjuk mi a dédanyánkat - lakik. Csakhogy kétféle vonaton kell

menni, és egyszer háromnegyed óráig kocsin, hogy odaérjen az ember, s ez okból Mariska -

sokszor emlegette mentegetődzve - nem ment el annyi idő óta. Holott igazában jó leány.

Névnapokon el nem feledte:

- Ejnye, holnap van édesanyám névnapja; majd gratulálok neki. Szegény, mit csinálhat?!...

De az esztendő egyéb részeiben ritkán esett szó Májkóról. Néha hírek jöttek, hogy kívánja a

bort és mindennemű szeszt, sőt a rumot is kiszörpöli, ha a kezébe kerül! Ilyenkor Mariska

hevesen tiltakozott:

- Az nem lehet, az én édesanyám sohase szerette a bort, soha, mióta az eszemet tudom. Mikor

megesküdtem boldogult férjemmel, Pintérrel, akkor is csak nehezen ivott ki egy fél pohár

bort, amikor koccintani kellett. Nekem beszélhetnek, nem igaz. Különben is, majd én

elmegyek, és utánanézek.

Hiába magyaráztam, hogy aki kilencvenöt éves, hát kívánhatja a bort, és joggal, mert a szíve

immár fáradt, lassúdik - Mariska idegesen közbevágott:

- Öreg, de egészséges; nézz meg engem, hetvenéves vagyok. Van valami bajom? Köll nekem

bor? Megiszom az én kis kávém reggel, délután, és mást ugyan nem is iszok én egész nap.

Ami az elutazást illeti, semmi se lett belőle. Az unokáknak gyermekeik születtek, és Mariska

nagyanyám egy nyáron dédanyává lépett elő. Mint dédanya ápolta sorra a gyermekágyas

asszonyokat.

Ezen a nyáron már magam is kíváncsi lettem Májkóra, és fáradozásaimnak vége az lett, hogy

elment ez a levél:

Kedves mama, én, ha időm engedi, jövő héten elmegyek. Itthon mindenki egészséges.

Margitéknál fiú lett. Tiszteli és csókolja szerető leánya, özv. Pintér Gyuláné Donner

Mariska. Ha a jövő héten nem is megyek, de azután bizonyosan.

És megérkeztünk egy sárga színű, kissé már fázós augusztusi napon. Mikor beléptünk a

Májkó szobájába, mindjárt megcsapott az a finom, sajátos szag, amelyet csak igen öreg

asszonyok szobáiban tapasztalhatunk, s amelyben a menta illatától kezdve régi levelek

porzójának, jól kivasalt és bizonyára megsárgult öreg fehérneműnek, apró kincses ládikáknak,

tömjénnek és muskátlinak édesen elvegyülő illatát érezni. A mama egy óriási bőrkarosszékben

ült az ablak mellett, és a vakok méla arcával bámult maga elé. Finom, halványsárga arcán

fehér, ragyogó fénysávot vont az ablakon özönlő fény. Fekete ruha volt rajta, és fekete főkötő

takarta ezüstszín haját. Megriadt, amikor Mariska nagy zajjal berontott, és megcsókolta mind

a két kezét s mind a két arcát:

- Ejnye, Mariska, Mariska, hát nem tudod, hogy szegény öreg anyád beteges. Így megijeszteni

az embert. (Mosolygott a mama.) Nem járja ez, Mariska. De nehogy nekem széthajigáld a

holmidat. Majd Katalin megmutatja, hová tégy mindent.

Ez a Katalin egy húszéves leány volt. A mama sohase tartott öreg nőt. Ki nem állhatta őket.

- Fösvények, és nem tisztelik a kort!

Fiatal lányokat fogadott, akiket meghallgatott előbb - jól tudnak-e olvasni? Gyakran kapott

leveleket unokáitól (a gyerekeitől alig), és így alaposan tájékozva volt a családi dolgokról. Az

utóbbi időben hamar felejtett. Ilyenkor efféle beszélgetések estek:

- Te, Katalin, most nem tudom, hány gyerek is van Lujzáéknál?

- Öt van, ténsasszony.

- Ne mondd, alig mintha egy hónapja lenne, hogy három volt.

- Én már egy éve vagyok itt, de akkor négy volt, amikor gyöttem.

- Igazad van, Katalin, gyere ide, megcsókollak.

És megcsókolta a piros képű, jókedvű parasztlányt. Nála nem bírta ki, aki nem szerette őt.

Sokszor éjjel ébredt föl, és sétálni akart menni az utcára. Ilyenkor Katalin szó nélkül felöltöztette, és lassan topogva sétáltak egy órát a csillagos, nyári éjszakában.

Katalin elhelyezte holminkat. Azután két zsámolyra odaültünk a Májkó lábaihoz. A kezeinket

a kezébe vette. Énvelem hamar végzett:

- Doktornak készülsz, és írsz az újságba? Hát csak legyél jó doktor. Az a legszebb.

Azután elkezdték a család és a város dolgait. Amit mások harmincéves levelezésekkel

intéznek el apránként, ők keresztülfutották aznap - estig.

...Hogy a Mariska volt barátnője, az Irma, háromszor ment férjhez, és azután rákban halt meg

tavaly... hogy a Mariska legkisebb leánya, a Margit, akkor halt meg - épp öt esztendeje volt

egy hete -, amikor Pistikét megszülte... és hogy az orvosok voltak a hibásak...

A mama ezt nem hitte el, mert betegnek tudta magát - komolyan hitte, hogy szervi baja van -,

és nem akart rosszat mondani az orvosokra.

- Nem, fiam, annak oka volt az ura, meg - ne haragudj, Mariskám - te! Érted?

Mariska egy szót se szólt, mert tényleg része volt benne, hogy az orvost csak későn hítták. De

mit tehet ő róla. Életében nála orvos nem volt.

- Bizony énhozzám orvos még nem nyúlt életemben, és itt vagyok ni, semmi bajom.

A mama nem hagyta annyiban:

- De hiszen lettél volna csak beteg!

Nemsokára Katalin jelentette, hogy asztalon van a leves. Berántott csirkeleves volt, s Mariska,

mi tagadás, mohón szürcsölte, talán azért, mert az utazásban kifáradt. A mama finom arca

idegesen összeráncolódott:

- De Mariska, hogy eszel? Gyerekkorod óta nem szoktál le róla, és milyen gyorsan kanalazol.

Nem szép a mohóság!

Mariska elpirult, és lassabban evett. A következő tál ételre sokat kellett várni, és Mariskát a

konyhába küldték:

- Ejnye, fiam, nézz utána csak. Ha nem lennék vak, magam néznék utána, mit bajmolódik az a

Katalin oly soká avval a nyavalyás csirkepecsenyével.

Mariska mindent elintézett, de a mama nem volt megelégedve, mert a szárnyas földarabolása

szabálytalanul történt.

- Én így szoktam, mama - mentegetőzött Mariska.

- Te így szoktad, azt mondod, de én egészen másképpen tanítottalak: hát amire anyád tanít, az

semmi? Ezt nem vártam tőled, Mariska.

Ebéd után megint folytatták a beszélgetést. A mama ekkor végigsimogatta Mariska arcát, és

így szólt:

- Mit veszek észre, Mariska. Neked bajuszod van. Micsoda dolog ez egy nőnél. Hiszen csak

hetvenéves vagy. Nem mondanám már, ha olyan idős lennél, mint én, de nálad. Ilyet! Mindig

fiús természetű voltál, azokkal jobban szerettél játszani, mint babaruhát varrni. Férjhez alig is

tudtalak adni, mert olyan voltál mindig, mint egy kis csikó. Most meg szőrök nyőlnek az orrod

alatt és az álladon. A hajad meg fogy. Nem jól van ez, Mariska. Nézd meg az én képemet,

van-e rajta egy szál olyan? Nézd meg a hajamat. Fehér. De megvan mind. És ha nincs is, nem

baj, mert én már kilencvenöt éves vagyok.

Az öregasszony itt kifogyott a mondanivalóból, de mert Mariska szégyenkezve hallgatott, hát

nem beszéltek többet erről a kellemetlen ügyről. Szóba kerültek azután az unokák. Legtöbb

rosszul házasodott, és szegény emberekhez ment férjhez. Majd a dédunokák következtek.

Akik közül egyik két éve tett érettségit, és valahol Pesten már gyereke is van. A mama

elmondta azután, de lehetőleg titokban, hogy ő játszik az osztálysorsjátékon, és egyszer

visszanyerte már a sorsjegy árát. Mariska, akinek még ennyire se ütött be a dolog, kijelentette:

- Svindli az egész!

Lassanként beesteledett. Katalin behozta a zöldernyős lámpát, és Mariska, aki eddig nem

érzékenykedett, most egyszerre elkezdett sírni. De csak rövid ideig, és szégyellte is a dolgot a

mama előtt.

Lassan vallotta csak be, hogy miért sírt.

- Hát csak eszembe jutott... hogy ez a zöld lámpa volt nálunk, még kislány koromban is. És az

esküvőmön ott égett a szekrény tetején.

- Dehogy volt ez a lámpa - mondta nevetve a mama -, hiszen azt most két éve törte el Erzsi.

Eltörte az ernyőjét. Arra se emlékszel, Mariska, hogy az ernyő jóval cifrább volt?

Vacsora után sokáig hallgattunk. Katalin is, amikor elmosogatott, bejött, akarta hallgatni, amit

beszélünk. Végre Mariskának eszébe jutott valami. Levette a gitárt, és elkezdte inkább csak

mondani, mint énekelni:

Földiekkel játszó

Égi tünemény.

De mivel rosszul csinálta, a mama félbeszakította. Mariska hiába próbálta. Újra nem ment. A

mamának kellett megmutatni.

És cérnavékony hangon, kezében a zümmögő gitárral, énekelte a vak öregasszony:

Földiekkel játszó

Égi tünemény.

Istenségnek látszó

Csalfa, vak remény…

Majd együtt daloltak, és Mariska újra megtanulta, mint egykor, hatvan esztendő előtt,

ugyanazon a helyen.

A nótával azután elálmosodtak mind a ketten, aludni mentek.

Mariska csak a kanapén kapott ágyat. A mama kacagva mondta - jól áthallottam az ajtón:

- Fiatal vagy, alhatsz még kanapén!

És nevettek sokáig. Majd megcsókolták egymást. Mariska elfújta a lámpát, és ágyba bújtak.

Tíz perc múlva már csak két egymást követő, gyenge horkolás hallatszott a szobából.

1905

                Csáth Géza: MESE A KÁVÉHÁZBÓL
A kávéházba - ahol tanyáztunk - alig járt más, mint művésznépség, tehetetlen, cinikus, fáradt
fantáziájú, de mégis melegszívű emberek. Nemigen dolgozott egyikünk sem, ellenben bőven
vitattuk meg mindannyiunk jövendő terveit. Mit csinálunk, majd ha pénzünk lesz - stb. stb.
Közben megittuk a feketéinket, meg konyakot, meg ismét feketekávét; szívtuk a cigarettáinkat
és leszidtuk az összes festőket és írókat, szárazon és unottan buzdítottuk egymást; de senki
sem buzdult.
Ha valamelyikünk néha dolgozott, a többi beállított hozzá, s azután folytak a tanácsok, a
munka abbamaradt, ellenben hosszú művészeti vita lett a vége, melyet mindenki unt.
Ennek a tétlen, ambíciómentes, fölségesen emberi kompániának szokása és - talán egyedüli -
kedvtelése volt a különös történetek elmondása és meghallgatása. Piktorok törték a fejüket
ilyeneken és megpróbálták azokat elmondani úgy, mint az írók. Sose tudtuk, ki beszél igazat.
Támasztottuk a fejünket, s közben felhajtottuk a konyakos poharakat.
*
Valaki beszélt. - - - - - - Vagy tizenkét éves gyerek voltam.
Ott ültünk az ebédlőszobánkban vacsora után. Apám olvasott, anyám szorgosan varrt; az
öcséim egyik sarokban játszottak, nagy szöszke fejeiket összedugva, húgom nézte őket, és
segített nekik a mulatásban. A lámpa kedves, szelíd fényt vetett szét a szobában. Én az
asztalon rajzolgattam.
Majd az apám homlokát néztem: a rajta levő mély és szépen eloszló árnyékot, a kezét, a
pipájának kék és jó szagú füstjét, amely lassan terjengett a szobában, körülfogva bennünket.
Majd anyámat szemléltem soká; az estének minden vonása, minden színe, minden hangja,
mint egy nagy gondolat maradt meg a lelkemben. Anyám fekete haja simán el volt választva, a
nyakán kicsiny ezüstlánc, sötétkék ruhájának hátteréből erősen kiemelkedett sápadt, gondos és
mégis derült arca, vékony, dolgos ujjai s a fehérnemű, melyet varrt.
Olyan jó, olyan igen jó volt mindez körülöttem, hogy azt kívántam, bár tartana így örökké,
egyszersmind azonban eszembe jutott, hogy ez lehetetlen. Ez az utolsó gondolat megzavarta
nyugodt és felséges élvezetemet. Könyvet vettem elő és olvasni kezdtem.
A lámpa égett tovább szépen. Oly szépen...
S én befészkeltem magam ez édes, puha hangulatba. Az óra csendesen ketyegett. Öcséim néha
sikoltottak egyet-egyet, amint a játék feltüzelte őket, de ők sem zavarták a szoba lámpafényes
csendjét. Jobban szerettem ekkor ezt a petróleumlámpa-világot, mint a napét, s a szobát
jobban, mint az erdőt, a mezőt, az udvarunkat. Ha visszagondolok rá.
Olvastam, de vigyáztam azért, hogy minden pillanat meleg kéje az enyém legyen. Majd
hirtelen eszembe jutott valami: egy erős, intenzív, életerős gondolat, mely egészen elfoglalta
agyamat, s melyet rögtön meg akartam mondani anyámnak... megmondom. Fölnézek. Az
apám éppen mond neki valamit... várom türelmetlenül, hogy végezzen... hogy beszélhessek...
...Még mindig nem végez; nem akarok odafigyelni, mert el fogom felejteni. De a lámpafény,
az óraketyegés visszavon a szoba szenvtelen és édes pihenésébe. - Anyám! - akarok szólani,
de észreveszem, hogy nem tudom, mit akartam mondani.

- Ejnye - mormogom és felkelek. - Mi lehetett, mi lehetett? Nem tudom. Járkálok ide-oda,
összetépem a körös-körül lebegő pipafüstfelhőket, megbolygatom a szoba lámpafényes
csendjét. Öcséim sikonganak a játékuk izgalmában. Ez még idegesebbé tesz, nem jut
eszembe. - A lámpa utálatos lomhasággal világít, a szobalevegő megfojt, a fülem kivörösödik,
a homlokomat izzadság lepi el, a térdeim remegnek és nem jut eszembe. A fejemben valami...
valami üresség tátong...
Elromlott az estém. Kétségbeesésig gyötörtem magam, hogy mit is akartam hát mondani.
Hiába!
Az ágyamban is kínozott ez a ki nem mondott gondolat; napokig törtem rajta a fejem, és
sokáig megnehezítette gyermekálmaimat. Évek múlva is gondolkodtam rajta.
Mikor fölutaztam az akadémiára - isten tudja, miért -, borzasztóan gyötörtem az agyamat,
hogy eszembe jusson. Mikor anyámat megcsókoltam az indóházban, ez tette kétszeressé az
elválás fájdalmait.
Mit is akartam mondani?
Fönn voltam a vasúti kocsiban - mindjárt eszembe jut, és lekiáltom még! Toporzékoltam.
Nem jutott eszembe, s a vonat elindult. Anyám a kendőt lobogtatja, mosolyogva, könnyezve.
Én nem intek vissza, csak a fogaimat csikorgatom, végre fojtó és mérges sírással levetem
magam a padra... A vonat robog velem.
Az akadémiába fölvettek, s csakhamar kitűntem; sokat dolgoztam - képkereskedőknek olcsó
pénzért -, mert apám kevés pénzt küldhetett. Mikor este fáradtan bandukoltam haza,
nemegyszer éreztem az agyamban azt az ürességet, amit akkor este. Ez a ki nem mondott
fatális gondolat elvette munkakedvemet.
A harmadik hónap végén táviratot kapok:
„Anyád nagybeteg. Azonnal jer.
 Atyád.”
Rögtön a vonathoz sietek, 15 perc múlva robogott velem haza. Estére megérkeztem.
Belépek a házba, a kedves szobákba, melyektől először voltam távol ily soká. Az apám
könnyes szemekkel csókol meg: - Anyád meghalt! - mondja. Belépek a kedves ebédlőbe,
komor és sötét most, viaszgyertya szag terjeng benne. Anyám kiterítve fekszik ama sötét
lámpa alatt. Arcán kérdő kifejezés ül. - - - - - Elszorul a torkom a rettenetes fájdalomban,
mintha vasmarokkal szorítanák össze. Majd egy pillanatra elfog annak az estének édes
hangulata - - - és eszembe jut, hogy mit akartam mondani.
1904

""""""""
                  Csáth Géza: A TOR
A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos
vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak.
És lent a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése
hallatszott, még semmit sem tudtak arról a szürke csíkról.
Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se
fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a
láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie
nemigen kellett, mert ruhástól aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy
gyorsan összefonta, és feltűzte két hajtűvel. (Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett
sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta
erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit.
Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste a papucsait, összerakta az ágyat, és kiment a konyhából.
Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.
- Haj-né! - sikoltott a fogai között.
Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.
Odament hozzá Maris, és megsimogatta:
- No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk
máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadat, szegény árva.
A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a
kondér alá.
A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt, mintha a fagy befészkelte volna magát a
falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett.
Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva
nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, elkészítette az élesre fent késeket, és
visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:
- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a
torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...
Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az
udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember,
amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e.
Bement a konyhába.
- Jó reggelt!
- Adjon az isten!
Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött.
Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a
tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.

- Jól van, nagylány! - mondotta, és ráütött Maris vállára. Maris nem fordult hátra, csak
dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább.
Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.
A kocát hamarosan előreterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé
szorította, egy-kettő szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek
kiabálni kezdtek:
- Ujjé, a Maris fél.
A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt.
A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az
edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.
A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák
voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a
töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.
- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta -, ne kíméld a kezedet, nagylány
(megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.
- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot - ököllel -, és elpirult.
Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek;
a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében a serték tisztításán.
- No, Maris, gyere ide! - kiáltott.
A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznóölés minden
érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a
bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este
volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.
Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész
testében.
Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt.
De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A
lélegzete is majd elállott, kiáltani se tudott.
Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.
- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta
édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa...
mint a Julcsa...
Azután behítták. Ágyazni kellett és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett
elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.
Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.
- Nekem is lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni.
De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy
lélegzésével - elaludt.
1905

""""""
                    Csáth Géza: A SÖTÉT ÚT
A keresztúton találkoztak a fiú és a lány. Mohón összecsókolóztak, aztán tovább mentek,
amerre az út folytatódott.
- Messze mégysz, hova? - szólt a lány - én veled megyek.
- Jer gyorsan - mondta a fiú, és az út láthatatlan sötétjébe bámult erőszakosan kémlelő
szemekkel.
És mentek gyorsan. De a lány csakhamar kérni kezdte a fiút. Lassabban, lassabban!
- Pihenjünk egy kicsit?
A fiú azt felelte: nem! - megölelte őt és vitte. Sietett: néha az út ködét, néha meg a lány
szemét kutatta.
Mentek, futottak. A lány már halálosan fáradt és elkeseredett volt. Nem értette, mit akar a fiú
a rémes sötét tájon, de követte őt.
Belenézett egy-egy pillanatra az út előttük terjeszkedő ismeretlen sötétségébe, de azután
összeborzadva elkapta a tekintetét, s a fiút, a győzelmes, a bátor és kétségbeesetten siető fiút
nézte...
Az út sötétsége lassanként feneketlen, rémséges űrré vált.
- Ne-ne... ne oda! - esengett a lány, és szorosan átölelve, vissza akarta tartani a fiút.
A sötétségből jéghideg szél fútt feléjük. A fiú kitárta mellét és tele tüdővel szítta:
- Jer! - mondta lázasan - jer! - és előre akart sietni.

A lány sírva és reszketve megállott.
- Nem megyek, nem - mondta és zokogott. A fiú ránézett egy pillanatig, de a sötétségből ismét
egy fenséges orkánszerű szélroham csapott feléje. Nem habozott többé, szaladni kezdett.
Rohant, óriásokat ugorva. Magára hagyta a leányt.
Minden erejét megfeszítve, lobogó hajjal, fölvetett fővel és tágra nyílt szemekkel vágtatott
előre a rémséges ismeretlen sejtelembe.
A lány egy ideig merev rémülettel bámult utána, azután megfordult és visszaindult az úton
nyájas, virágos tájak felé, ahonnan jöttek. És elfeledte a fiút.
1906

"""""
                  Csáth Géza: AZ ERDŐ
Ivott bort jócskán, de azért nem nagyon tántorgott. Sietni akart tulajdonképpen, de nem tudta,
hogy merre.
És a mámor lassan kiszállott a fejéből. Megállott. Éjjeli sötétség körülötte. Az erdőben volt, és
borzasztó rémület és aggodalom futott rajta végig. A fák körülötte és távol - jól hallotta -
összesúgtak.
Iszonyú tervet szőtt ellene a sötétben meghúzódó, őt eltakaró erdő. A fák, a bokrok, a fű, a
virágok mint szövetkezett aljas gonosztevők fogták körül, s nem eresztették ki maguk közül.
- Menekülnöm kell, gondolta, de rögtön tudta, hogy lehetetlen. Hideg izzadás ütött ki a hátán,
és mikor egy piciny darabon meglátta a csillagos eget, azt tervezte, hogy fölmászik egy fára,
kidugja a fejét a levelek közül, és azután így menekül. Mert más út nincs - tudta jól -, nem
ereszti az erdő. Csapdába került.
De lemondott a tervéről. A fa, amelyen ki akarna jutni a tiszta, szabad térbe, a világos, üde
éjszakába - ez a fa is cinkos. Letörne alatta.
Levegő után kapkodott, nem akart még belenyugodni a rettenetes bizonyosságba, amelynek
elkerülhetetlen közeledését minden csepp vérével érezte.
- Hidegvér! - szólott magához.
Teljes szélcsend. Megállott és hallgatta, amint távol az erdőben valaki éppen abban a
pillanatban megáll. Elindult. Az is elindult. Hallgatózik. Az is ugyanezt teszi. Kiáltani és
énekelni akart, de összeszorult a torka.
Végre cigarettát vett elő, rágyújtott, s egy pillanatig önfeledten nézte a gyufa sárga tüzét.
Rémülten rezzent össze... az a valaki e g é s z e n k ö z e l r ő l nézte a tüzet, az ő tüzét. De az
erdő újra elrejtette előle. Dühre gerjedt, kiáltani akart: Adja ki neki az erdő, hogy elpusztíthassa! Nem kiáltott, mert világosan érezte, hogy nem ölné meg: nem bírná, az csúfosan
legyőzné őt.
Vánszorgott ide-oda. Nem is gondolt arra, hogy az utat megtalálhatja. Kitárta karjait irtóztató
tehetetlenségében. A homlokán hideg verejték ütött ki. Feltekintett a hunyorgó csillagokra,
kérést mormolva, hogy mentsék meg őt... Valami gyermekkori imádság szólamait alakította
át. A gyufáit azonban nem merte meggyújtani.
És most érezte, hogy valami történt. Az erdő lassan kezdett összeszorulni körülötte, mintha
agyon akarná nyomni. Az pedig csendesen a háta megé lopózott.
- Végezni akarna vele - gondolta kétségbeesetten, s visszafordult, hogy birokra keljen az
ismeretlen rémmel. De az már akkor a háta mögé került.
- Kínozni akarnak - mormogta kétségbeesetten, és megtörölte verejtékes homlokát.
Hallotta, amint a levelek suttognak, a vén fák csendesen tanácskoznak a gyalázatos és
furfangos tervről, melyet végre fognak hajtani ellene.
Megfenyegette az erdőt. Rekedten ordított.

- Erdő! Elveszítesz, eltemetsz... de... - itt elakadt a szava. Szorongása majd lerogyasztotta.
Hallotta, amint az a rém villámgyorsan szaladgál körülötte, mint ahogy a saskeselyű kereng
áldozata felett.
És az erdőn e pillanatban hideg szélroham vágtatott keresztül. Tisztán kivette, amint rákiabált
a sötétség: véged van! És a fák súgták: véged van.
Széttárta karjait, hogy nekimenjen az erdőnek. Rohanni kezdett néma lihegéssel. Hallotta,
amint az utána ered csendesen és gyors futással.
Kettőzte a lépést.
- Menekülök, elfutok, elfutok az erdő elől... - gondolta. Beleütközött egy nagy fába. Körülölelte, és meg akarta rázni, kitépni és legyőzni.
A fa rémségesen megreccsent, és eldőlt. Görcsösen, diadallal kapaszkodott hozzá, de az
lenyomta őt a földre, összelapította a koponyáját és mellkasát. A fején és oldalán csurgott a
vér. Az erdő földje mohón fölitta.
Az erdő hallgatott az éjben, mint egy bűnös. Fekete csöndesség ömlött a leveleken, s a
csillagok elbújtak. Ott állott a ledőlt fa mellett. Nézte a hideg holttestet egy ideig, azután
elsietett.

 

                   Csáth Géza: A FEKETE KUTYA

I.

Két ember ült ott a tavaszi, napfényes falusi udvaron. Egy öregebb, szürkülő hajú, piros, de

barázdás arcú, meg egy legényforma, piciny bajusszal. A fiatalember különben viaszszínű

arcán a tüdővész két halálrózsája nyílt. Nagyokat köhögött és szívta a tavaszlevegőt, azt az

édes élet-halál orvosságot. Szemeiben a láz tüze csillogott, homlokán a verejtékcsöppek

gyöngyöztek elő, keze a szíve táján babrált. Az öreg nézte:

- Jobb színben vagy már, Jóska! - mondotta -, kigyógyulsz nyárra szépen.

- Nem gyógyulok én, édesapám, nem hiszem - viszonozta a fiú csendesen.

- No... csak ne beszélj, tudod, mit mondott a doktor.

Egy ideig csendesen ültek, azután megint az öreg szólalt meg:

- De gyerünk már, Jóska, vissza az ágyba, elég volt a levegőből.

Nagy gyöngeséggel emelte fel a fiút és lassan bevezette a szobába. Lefektette, azután kiment.

Az udvaron tett-vett; néha megállt a munkában, ilyenkor megfogta a torkát, ahol fojtogatta

valami, és nagyokat, keserűket nyelt.

II.

A fiú meghalt. Reggel egy mosdótálnyi vér jött ki belőle, azután elaludt. Ránézett az apjára,

amint halálos fáradtsággal a párnára dőlt:

- Isten áldja meg, édesapám! - mondotta suttogva. A szeme erősen belevilágított az öreg

szemébe, fájdalmasan, kérőn, békésen és kétségbeesetten nézett rá a szem; azután lecsukódott.

Az öreg az ágy mellett ült, és nézte a haldoklást. Kigombolta az ingét, mert szíve borzasztóan

vert, homlokán hideg izzadság tört ki, s azok az egészséges térdek, melyek az egész napi

munkában meg se roppantak, most idegesen remegtek. A napsugár betévedt a fehér falra meg

a fiú félholt arcára.

- Jóska, Jóska! - mondotta csendesen, síró hangon, de az nem mozdult.

Megtörölte a zsebkendővel a homlokát. Eszébe jutott az egész élete. A gyermekkora, a

katonaság, a házassága, amelyikből egyetlen gyerek lett. Az asszony fél évre rá meghalt. Ő

maga nevelte föl a Jóskát féléves korától mostanig.

Nem volt nap, hogy ne lettek volna együtt. Elvitte magával szántani, kaszálni... milyen eleven

kölyök volt!... Azután iskolába járt, nem tanult nagyon jól, de a mester sose panaszkodott rá;

elolvasott nem egy könyvet az apjának, és együtt okultak belőle. Nagy öröme volt a fiú, nem

sajnálta tőle a pénzt, szép ruhába járatta, vigyázott rá, most meg itt fekszik; délre, estére - vége

lesz.

Remegett az öreg, s folytak a könnyei barna arcán, ősz bajuszán le a fehér ingére.

 

Odaült az ágyra a fia mellé, s a szívére tette a fülét. Csendesen, kényszeredetten mozgott ott

benn valami. Így hallgatta ezt vagy egy óráig. A déli nap sütött be a szobába, s a tavasz szele

bekalandozott, s hallatszott a künn vígan játszó gyerekek kiabálása.

Majd megszólalt a déli harangszó. Az emberek az utcán levették a kalapjaikat, és az öreg

hallotta, hogy megállt a fiának a szívverése; egy nagyot lehelt, kiadta a lelkét. Fölállott azután,

előkereste a zsebkendőt, letörölte a könnyeket az arcáról. Összekulcsolta a fia verejtékes,

fehér kezeit, lefogta a szemeit, felkötötte az állát, becsavarta a lepedőbe, és meggyújtotta a

gyertyát. Odatette az ágy mellé a székre.

Fölvette a kabátját, fölvette a kalapját, és kiballagott az utcára. Nem volt ember a napsugaras,

poros falusi utcán. A meszelt házak úsztak a fehér fényességben. Az öreg átballagott a szomszédba.

- Meghalt a fiam - mondotta.

III.

Már beesteledett. A temetőben nem volt emberi lélek, csak az öreg. Levett kalappal állott a

friss sír fölött, és mereven nézett a távolba. A tavaszi szél végigsietett a fejfák között. Hideg

szürkület fogta körül a temetőt.

- Jóska... - motyogott az öreg. E percben összerezzent; a lábához egy fekete kutya dörgölőzött.

Lenézett rá és megtántorodott. A kutya barnássárga szemeiben az a kifejezés villogott felé,

mint amikor a Jóska utoljára ránézett. A kutya arca hasonlított a fia arcára. Lehajolt félve, és

szeretettel megsimogatta a kutyát. Azután leült a földre és játszani kezdett vele. Nagyobbfajta

juhászkutya volt, egészen fekete, rendes szőrű. A kutya szemei csillogtak, s az öreg nézte

ezeket a rejtelmes állati szemeket; a kutya tompán köhintett, éppúgy, mint a fia. Fájdalmasan

nyöszörgött valamiért, s azután, mikor az öreg simogatni kezdte, elhallgatott.

Időközben egész sötét lett, csak a falu ablakaiból látszott oda egy-egy sárga világosság.

Kegyetlen szél kószált a temető fái között. A fák recsegtek. Mintha a fogát csikorgatta volna

valami rém.

*

Az öreg alig aludt, agyvelejében recsegett valami. Föl-fölijedt. S a sötétben látta a fiát s a fia

arca mellett a fekete kutyáét; négy lázas szem nézett rá. Végre a fekete kutya és a fia egy

alakba olvadtak, csak a fekete kutyát látta. Végtelen bánat öntötte el az öreg vigasztalan,

magányos szobáját s az ő egyszerű fájó szívét. Szerette volna magához ölelni a fekete kutyát,

mert hiszen az a fia már... szegény beteg fia. Meghalt és kutyává lett, beszélni se tud többet vele.

Másnap elment reggel, járt ide-oda a faluban. A nap ragyogóan kelt fel, a falu a tavasz

fényében megmozdult, és munkára indultak az emberek.

Amint ballag az utcán az öreg, ott terem mellette a fekete kutya, vidáman csóválja a farkát,

hangtalanul dörgölődzik hozzá. Nézegette. Az a fia; megismeri. Elcsalta haza. Leült az

udvarra és előhozta, amije volt. Jóltartotta hússal, csonttal, még vizet is húzott neki a kútból, s

azután simogatta a fekete szőrét, amikor az jóllakva az ölébe hevert. Izmos és erős állat volt,

csak néha köhögött furcsán. Éppen, mint a fia, mikor még élt. A szemét nézte, azt a különös

állatszemet, a fia lelke van benne. Kiszállt a lelkéből a nagy keserűség, mikor simogatta a

kutyát, mert hát mégis megvan az ő fia valamiképp.

Fütty hangzott a szomszéd házak valamelyikéből. A kutya felállott és szaladni kezdett, a

kapuból visszanézett az öregre, azután elügetett.

 

A jegyzőé volt. Az öreg ott ácsorgott a ház előtt naponként és várta a fekete kutyát. A

zsebéből kivette a csontokat, a húst, odaadta neki, azután vele maradt és öröme tellett annak

örömében. Csak azt nem szerette, mikor köhögött és vakarózott.

- Ez is beteg lesz - gondolta, és még jobban szeretgette. A vizet mindig a kútból húzta neki.

Így tartott ez őszig. A jegyzőék görbe szemmel néztek az öregre, mert mindig a ház körül

ólálkodott; de az nem maradt el egy nap sem. Sőt majdnem minden idejét ott töltötte. A kutyát

nem merte elcsalni, mert a jegyző rászólt:

- Hé öreg, az az én kutyám, hallja!

- Hallom, hallom - mormogta -, de a fiam...

IV.

Beteg lett a fekete kutya, nemhiába köhögött; valami féreg pusztította belül. Kínosan nyöszörgött és ette a füvet. Az öreg hiába csillapította, kínálta. Alig akart enni, s csak pár pillanatig

maradt nyugton. A szeme még tüzesebb lett. Éppen, mint mikor a fia beteg volt. Éjjel néha

hangosan és keservesen vonított.

Az öreg kilopózott. A jegyző háza elé ment; a kutya az udvar közepén harapta a földet; a

holdfény csillogott fekete szőrén. A jegyző is az udvaron volt, puska a kezében.

- Le kell lőnöm - mondotta a feleségének, aki az ablakból nézett ki az udvarra. Azzal célba

vette. Az öreg lélegzete elakadt. A kutya nézett, mint a fia, mikor haldoklott. A puska

eldördült, s az állat száján ömlött a vér, azután elnyúlt a földön.

Az öreg futni kezdett, ősz haja lobogott. Az árnyéka, mint egy rém, futott végig a házak falain

s az országúton. Eszeveszetten, gyorsan rohant. Fehér inge és gatyája repült utána. A temetőbe

ért a fia sírjához, ott összeesett.

V.

Másnap reggel hazavánszorgott. Négy szem meredezett rá folyton valahonnan s körülöttük

vért és sápadt ürességet látott. A fülében köhögések és puskalövések hangja zúgott. Előkereste

a baltát.

VI.

Megvárta, míg beesteledett, azután a jegyző házához lopózott. Meglátta, amint jő a gyilkos; az

agyában tüzes golyókat érzett, amint azok végtelen gyorsan forognak odabenn.

- A fia - ordította azután, és a jegyzőnek rontott. Egy ütésre beszakította a koponyáját.

*

A jegyzőt másnap eltemették. Az öreg az őrültek házába került; ott halt meg egy hónap múlva.

1904

                   Csáth Géza: SZEPTEMBER

Sötétség, szeptemberi este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a

sötétségben.

Csend nehezedik a kisváros utcájára.

Egy férfi néz az utcára egyik földszintes házból: nyugtalanul, féltékenyen, betegen; ő maga az,

a 45 éves, öregedő Szeptember. A feleségét várja, a fiatal 25 éves asszonyt, ki megcsalta,

bizonyosan megcsalta most, és nem lehet már jóvá tenni. S ő nem mehet a helyéről el, hogy

férfias bosszuló erővel megbüntesse a vétkeseket, nem, mert a csúz a székéhez köti. Próbál

fölállani. Nem bír. Fölkiált fájdalmas hangon s keservesen leül újra.

Mit tegyen?

Lépteket hall az utcán. Az asszony jön. De mit mondjon? Az előszobában van már. Leveti a

kesztyűt a kezéről, leveszi a kalapot.

Nyílik az ajtó, s belebben a szoba szürkéjébe egy fehér ruha. György kétségbeesetten föl akar

ugrani, hogy kérdőre vonja a hűtelen asszonyt és kiverje a házból. A csúz leüti lábáról.

Fölordít dühösen, fájdalmasan, a szemében könnyek gyűlnek.

- Mi az, édes, ne kelj fel: no istenem, sírsz? ne sírj - szól a csengő hang, s homlokon csókolja

a férfit két fiatal ajak, megcsiklandozzák homlokát a hajszálak.

György ölbe tett kezekkel néz maga elé, és piszkos helyzetén töprenkedik, mialatt az asszony

már a másik szobában tesz-vesz. Tanácstalanul bámul ki az őszülő alkonyba, a magát látja

benne...

- Vacsorázni - szólal meg az előbbi hang megint, s jön a szobába az asszony, vezetni a beteg

férjet. - Támaszkodj ide; így ni! Menni fog ez még, csak vigyázz. No, itt vagyunk...

Enni kezdenek. Az asszony jóízűen, fiatalosan, egészségesen, mint olyan, akinek nincs gondja

s lelke is kevés. Nem bántja a lelkiismeret. Ő eleget tett - magának; ez kötelessége volt saját

maga iránt; most is ezt a kötelességet teljesíti: eszik.

György egy-egy falatot eszik csak, s a másik szoba sötétjébe bámul. Majd a feleségére téved a

szeme. Némán nézi, az asszony szeme is odapillant; azután mosolyogva, nyugodtan

megveregeti az öregedő Szeptember fejét.

- Egyél már - szól, s ő újra az evéshez lát.

A férfi lehajtja a fejét, és meglátja az igazságot. Ez az asszony, ez a huszonöt éves fiatal

egészséges lány, nem szerette őt soha. Nő volt, jószívű és gondos; gondos, mint egy állat, ki

jól kiszemeli a fészeképítésre a helyet, és élni akar, él. Ez a célja, s eszerint rendezkedik be. S

érzi, hogy nincs joga, nincs igaza, ha ezt a nőt el akarja terelni a céljától, s mi különben nem is

sikerülhet neki. Maradjon az asszony a maga útján, mit érne, ha elkergetné. Elvesztene egy

ápolót benne és... magára maradna. Hogy lesz? nem tudja, de jó így inkább, mint másként!...

Azt a férfit az asszony nem szereti: gyönge a lelkiismerete és kíváncsi. Ez az egész.

De mégis mily szép lenne ölni! S az öregedő Szeptember száraz szemei fölcsillannak e

gondolatra...

Vacsora után le kell feküdnie a reumás testével. Az asszony odaadóan ápolja, vezeti és

támogatja. Megnyugszik benne a harag, szenvedély, minden, mikor karján érzi felesége puha

karját; simogatni kezdi. S az asszony, az élet gyermeke, dorombol hozzá, mint egy macska.

 

Az öregedő Szeptember ágyba fekszik. Künn megered az őszi eső. Elmúlik az esztendő, a

reuma mind erősebben lép föl. György nyugdíjba vonul, s nap nap után ott ül a karszékben,

míg a felesége fölolvas s beszélgetnek. Eleinte szégyellte magát ilyenkor, aztán gondolkozott

rajta, s többé nem szégyellte magát.

- Nyugalom, igen, nyugalom a fő - mondogatta magában.

Csendesen, megszokottan viseli a reuma fájdalmait. Tavaszkor egy szép napsugaras délután

kisétált a feleségével. Megfürdött a melegségben az öregedő Szeptember, s nézte a feleségét.

- Nyugalom, nyugalom.

Egy fiatal ember köszönt. Az, aki a felesége szeretője tán most is? Igen, az! Alig dobbant meg

a szíve jobban. Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé

kövéres arcával; majd a saját sovány sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két

kabátujjból, mint a száraz lombjavesztett fa a szikes sáros földből.

Így ballagott végig az öregedő Szeptember a nyáron. A reuma szívére ment, s mire megint

eljött a szeptember, megállította a szív verését. Az asszony megcsókolta György száradozó

ajkait, mert asszony volt és jószívű, semmi egyébért. Nem utálta, mert nagyon egészséges

természetű volt. Keveset gondolkozott tudniillik.

Ott feküdt másnap a szobában kiterítve György. A be-bámuló szeptemberi napsugár rásütött

az arcra.

- Nyugalom, nyugalom - azt mondta az arc.

...Másnap az asszony a temetőből hazajőve, megnézte magát a tükörben, s úgy találta, hogy

kissé megsoványodott. No de majd pótolja. S miután gondosan megmosta a kezét, lefeküdt

aludni.

Künn megint sötétség van, szeptemberi este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és

elnyugosznak ebben a sötétségben.

1903

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.