Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Az öregember, öreg fa és más....

           Öreg ember, öreg fa

Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban,

ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán

sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal

telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal

meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt.

Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa,

és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindenkiről tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt,

s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt.

Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben,

csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna.

Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt

és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban.

Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagy úr ez a nagyapó.

A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd.

Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni.

S a velős csontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét.

- Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat.

- Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is.

Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban.

Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már.

Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is,

s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.

 

   ÖREG NŐ SÓHAJT

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hűtlen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúban járok, fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

                              …akár az urak.

Zsuzsanna napján olyan hideg volt, hogy a toronyórán is befagyott a nagymutató. Nem is bosszankodtunk már, csak nevettünk, nincs idő, csak félidő van, nevettünk, hogy ez nem igazságos. Borust a priceli keresztút öreg akácáról vágták le. Rúgott is, mert még élt, fehérlila volt a feje, mint a hagyma agyának. Ott volt Jolánka is, öregen és ráncosan, mint a régi mész. A Jolánka. Mindenhol van egy Jolánka, nálunk is volt egy Jolánka. Az is elterjedt hamar, hogy éppen a sírásónk akarta elvesztegetni magát. El is terjedt, hogy micsoda falu az ilyen. Milyen, milyen, hát ilyen! Borust kórházba vitték, be a városba, a klinikára. Az idő megenyhült, lett ereje a Napnak, lett szaga a földnek, zöld harsogott, kapálni, nyesni, metszeni kellett, zenéltek a rügyek. Borusra sokáig nem volt szükség. Aztán egy nap mégis mentünk. Munka akadt, a Jolánka. A kórház szürke volt, liften szálltunk fel az ötödikre, éppen befértünk, egy igazi küldöttség voltunk. Egyikünk el is szédült, mondtuk neki, olyan a lift, mint a koporsó, amit a mennybe húznak, de ha elszakadna odafenn a drót, a pokolig zuhannánk.

Nem nevettünk.

Ott volt Borus, csíkos pizsamában, ült a folyosó végén, valami gyerekes vízfestmény alatt, cigarettázott, két ujjal fogta a talpast, ahogy szokta. Sárga volt az arca, gödrös, borostás.

Jó napot, Borus, mondtuk.

Mit akartok, mondta.

Haza kéne jönni, mondtuk.

Nem lehet, mondta.

Munka lenne, mondtuk.

Depressziós vagyok, mondta.

De senki nem akar ásni, mondtuk.

Papírom is van róla, mondta.

A papír nagy úr. A depresszió. Úr lett a Borusból, lám csak, felemelte Isten a dolgát. Toporogtunk komoran, rossz volt, hogy mindjárt beszélni kell. Borus rágyújtott megint, mélyet szívott, azt hittük, sose jön ki, fészket puhít a mellkasában a füst.

Mondtuk halkan, neked kell jönnöd, Borus.

Megérzett valamit, bámult a vizes bamba szemeivel.

Kinek kell ásni, kérdezte.

Sokáig hallgattunk.

Jolánkának, mondtuk végül.

A Jolánka, mondta Borus, a Jolánka.

Nem is szólt többet, csak felállt, öltözött. Eljött velünk, kapott engedélyt, elengedem egy napra, mondta a főorvos úr, magas, ősz hajú ember, odaadtuk a nagy zacskó húst neki. Borus hazajött velünk, a Jolánka, mondta útközben néha, a Jolánka.

Még este megásta a sírt, fújt a szél.

A Jolánka, mondta.

Lámpafénynél ásott, szótlanul, a mi öngyilkos sírásónk. Reggel az első busszal ment vissza. Ott van most is a kórházban. Akik néhanapján bemennek hozzá, mondják, ott ül a folyosón egy gyerekes vízfestmény alatt, szívja a talpast, két ujjal, ahogy szokta, és egészen úgy néz ki, akár az urak. /Szerző: Darvasi László/

                         A kedves fiú

A gimnázium folyosóján nagy a zsivaj. Az egyik ablaknál hosszú hajú, kerekarcú, kicsit dundi leányka ácsorog. Kifelé kémlel az udvarra, kicsit bánatosan nézi a zúzmarás fákat, bokrokat.

- Mi baj Sárika? - Zsuzsa néni áll meg mellette, aztán vállára teszi a kezét. - Olyan szomorúnak látszol. Talán rosszul feleltél valamiből? Az előbb néztem a matek-dolgozatokat, amit az első órán írtatok. Úgy láttam, elég jól dolgoztál. Talán még ötös is lehet.

- Nem a tanulással van bajom - néz a tanárnőre a kislány. - Tegnap írták össze a diákbáli nyitótáncosokat. Mindenkinek jutott fiú, csak Borkának meg nekem nem. Borka megoldja, rábeszéli tizedikes öccsét, hogy táncoljon vele. De nekem nincs fiú-rokonom az iskolában. És nem vagyok olyan csinos, jó mozgású, mint a többiek. Pedig már báli ruha is lenne: az unokanővérem kölcsönadná a menyasszonyi ruháját. Így nem kellene terhelni szüleimet a drága kölcsönzési díjjal.

Zsuzsa néni megsimogatja Sári haját, aztán csak ennyit szól:

- Azért ne búsulj, megpróbálok kitalálni valamit.

Továbbmegy és Gézára gondol, az ő 11-edik osztályából.

- Olyan komoly, rendes, segítőkész fiú, talán rá tudom beszélni.

Géza először lenyeli a falatot, amit a kezében lévő kakaós-csigából harapott. Aztán megrázza a fejét.

- Zsuzsa néni, nekem nincs erre időm. Különben se szeretek táncolni. Útálom a bulikat. Inkább komolyzenét hallgatok, vagy elmegyek egy nagyot biciklizni. Vagy olvasok...

- Azért gondold meg mégis... Az a kislány olyan szomorú...

Délben a menzán hosszú sor áll. Úgy adódott, hogy épp kettővel Géza előtt áll Sári a tálcájával. Rárakja az ételt és megindul az egyik üres asztalhoz. A többi asztalnál sokan ebédelnek, de ő egyedül kezdi kanalazni a levest.

Géza megáll és kicsit bizonytalanul megkérdezi:

- Ideülhetek?

Sári bólint, Géza letelepszik és elkezd enni. Néha fölnéz, megköszörüli a torkát, és beszélni próbál. Nehezen indul.

- Úgy hallom, készültök a diákbálra.

Sárika ránéz, aztán lehajtja fejét, és kicsit keserűen megjegyzi:

- Ühüm... De már nem érdekel. Nincs, aki táncolna velem.

Géza kényelmetlenül fészkelődik a székén, aztán a kislányra néz, aki újra fölemeli a fejét. Most tűnik fel, milyen szép sötét szeme van. És akkor a ragyogó fekete szem sarkában megjelenik egy könnycsepp. Lassan gördül lefelé, és a levesbe hullik. A fiú most úgy érzi, valami megérinti a szívét. Sajnálat, együttérzés vagy szeretet - ki tudja? Már nem tud ellenállni. Kicsit nehezen, nyögve, de meg kell szólalnia:

- Ha akarod, én táncolhatok veled...

Folynak a próbák, aztán elérkezik a bál. Szépek, üdék a párok, föl se tűnik, hogy van köztük mackósabb, kevésbé hajlékony - az összhatás gyönyörű.

A tánc hevétől kipirulva, boldogan áll Sárika a párja mellett. Csak annyit rebeg: "Köszönöm, Géza."

Az hosszan ránéz és suttogva szól:

- Nagyon szép volt táncolni veled. Örülök, hogy jobban megismertelek. De többre ne számíts. Én ugyanis pap akarok lenni...

Sári megszorítja Géza kezét:

- Isten vezéreljen, kövesd, ha hívott. De ne felejtsük el ezt az estét. Köszönöm, hogy boldoggá tettél. Ha majd az unokáimnak elmesélem ezt a bált, így fog kezdődni a történet: "Volt egyszer egy kedves fiú..."

                               A HAJLÉKTALAN

 Lassú, ráérős léptekkel ballagott az ötven év körüli férfi Budapest egyik kevésbé forgalmas utcáján. Még két nap, dünnyögte félhangosan, és körül nézett, nem hallja-e valaki. Valami megcsikordult a talpa alatt, egy női klipszet nyomott szét. Cipője orrával félresöpörte és ment tovább.

Ezen a napon különösen borús hangulat uralkodott rajta. Egy éve éli a munkanélküliek keserves életét, s azóta  nem volt oka a vigalomra. Most úgy érezte, mintha egy nehéz súly nyomná a hátát. Két nap múlva lejár a kormány által meghatározott munkavállalási idő, ami 37 ezer forintot jelentett havonta.

Lenézett a cipőjére. Két hónapot talán még kibír, állapította meg keserű szájízzel,

viszont a pulóvert mindenképpen ki kell cserélni melegebbre, mert az éjszakák egyre hűvösebbek. Aztán miből te ostoba? — korholta magát. Megvonta a vállát; majd a vöröskereszttől….

Néhány régi kellemes emlék villant be az agyába, amikor még a feleségét terhelte a pénzbeosztás gondja, amikor nem kellett megvárni, hogy a cipő leszakadjon a lábáról. Most csodálkozott rajta, mennyire nem érdekelte, régi vagy új cipő van a lábán. Mindketten földrajz-történelemszakos tanárként tanítottak. Ahogy visszaemlékezett, az általános iskola tanári béreket mindig szűkre szabták. Igaz, túlórákkal, magán korrepetálásokkal megemelkedett olyan szintre, hogy meglehetett élni belőle. Sőt, jó beosztással, még félre is tudtak tenni. Egyszer még azt is megengedhették maguknak, hogy egy három napos IBUSZ szervezéssel Párizsba menjenek.

Keserűen sóhajtott. Arra a legmerészebb álmában sem gondolt soha, hogy eljön az az idő, amikor munkanélküli lesz, és utána hajléktalan. Kit hibáztathat; magát, a feleségét, vagy a megemelkedő természetes igényeiket? Ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni. Nekik vidéki ház kellett, hogy megszabaduljanak a panellakás hátrányaitól, több millió hitel árán. Fergeteges gyorsasággal ment az összeomlás. Válság, betegség és napi civakodás. Már úgy tekintettek egymásra a feleségével, mint két ellenség.

Éppen az útkeresztezéshez ért, amikor éles fékcsikorgást és gyermeksikoly zökkentette ki a gondolataiból, és annyit látott, hogy egy kislány repül le a biciklijéről az út közepére Még fel sem fogta pontosan, mi történt, ösztönösen, mint a nyíl repült a helyszínre. Éppen akkor rántotta el, ruhájánál fogva a kislányt oldalra, amikor egy vadmotoros száguldott el mellettük.

Másodpercek múltak csak el, hogy a katasztrófa megtörtént, addigra már ott termett a kislány anyukája is, és egy rendőr, aki a forgalmat leállította, s mint kiderült, mindketten látták az esetet. Valaki mentőért telefonált, ami rekordidő alatt megérkezett. Amikor az anya meggyőződött, hogy a lánya nem életveszélyesen sérült meg, abbahagyta a sírást, és a férfi felé fordult. — Jé, tanár úr! — kiáltott fel.

A férfi menekülni próbált.

— Nem, nem — jelentette ki határozottan a nő, és erőszakkal feltuszkolta a férfit a mentőkocsiba. Megsimogatta a kislány homlokát, de továbbra is a férfihoz intézte szavait. — Tudom, mi történt magukkal. Most nem tudok többet mondani, de kérem, bízzon bennem, és maradjon velem. Ígérem, nem bánja meg.

Most úgy érzem, hogy sohasem szerettél, soha nem volta neked több a másnál,

csak egyik voltam, nem mint te, az egy ! Bosszantott, mikor kértelek, hogy lássál

és lettem benned nyomasztó teher, nyűg, melyet ráztál, mint eb a koloncát !

Azért volt bennem annyi fájdalom, lelki bánat, maszlagos bolondság !

Mint gát az árban, voltam megtörő és utat álló akadály előtted !

Még nagyon fáj, hogy hazudtál először, mikor magad sorsomhoz kötötted !

úgy érzem, hogy elvált lépteink egyszer valahol újra összefutnak,

Árulásod egyszer majd megértem és nem vetlek meg érte.

Még nagyon fáj, elmúlik ez is majd, ha szél söpröget a hallgatag úton.

"""""""""""

"A tudós egy elméletet akart bizonyítani, és önkéntest keresett. Talált egy halálra ítéltet, akire villamosszék várt. Felajánlotta neki, hogy részt vehet egy tudományos kísérletben, amely abból áll majd, hogy egy kis bemetszést ejt a karján, hogy lassan folyjon a vére az utolsó cseppig. Azt mondta neki, hogy meg fog halni, de szenvedés nélküli halál lesz, és észre sem veszi a fájdalmat. A fegyenc beleegyezett, mert a ez a halál jobb volt, mint a halál egy villamosszékben. Hordágyra tették, és megkötözték a testét, hogy ne tudjon mozogni. Ejtettek a csuklóján egy kis vágást, és egy kis alumínium poharat tettek a keze alá. A vágás sekély volt, de elég volt a férfinak, hogy elhiggye, hogy az ereit elvágták. Az ágy alá helyeztek egy kis adagolót, amely cseppek formájában állítja be a folyadék áramlását. Az elítélt hallotta a cseppeket, és minden cseppet megszámolt, azt hitte, hogy az az ő vére. A tudós úgy, hogy az elítélt ne lássa, lassan csökkentette a cseppek számát az adagolóval, és emiatt a fegyenc azt hitte, hogy a vére lassan fogy. Idővel a külseje színt vesztett, felgyorsult a pulzusa, és zihálni kezdett. Amikor a kétségbeesés felért a csúcsra, a tudós teljesen elzárta a szelepeket, a fegyenc szívrohamot kapott és meghalt. A tudósnak sikerült bebizonyítania, hogy az emberi elme szigorúan tele van mindennel, ami elfogadható, legyen az pozitív vagy negatív, az emberi lény egész szellemi és szerves részére hatással van. Bár azt hisszük, hogy az elmének nincsenek határai és nem csalja meg önmagát, de amikor néha nem ért meg valamit, létrehoz valami mást, ami nem is létezik."

Ugyanez van, amikor az emberek azt mondják, hogy

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.