Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Ady Endre versei

Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

 

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

Hát elbocsátlak még egyszer, utolszor,

Ha hitted, hogy még mindig tartalak

S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

Százszor-sújtottan dobom, ím, feléd

Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak.

 

Milyen régen és titkosan így volt már:

Sorsod szépítni hányszor adatott

Ámító kegyből, szépek szépiért

Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:

Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem:

És köszönök ma annyi ölelést,

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,

Amennyit férfi megköszönni tud,

Mikor egy unott, régi csókon lép át.

 

És milyen régen nem kutattalak

Fövényes múltban, zavaros jelenben

S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján

Milyen régen elbúcsúztattalak.

Milyen régen csupán azt keresem,

Hogy szép énemből valamid maradjon,

Én csodás, verses rád fogásaimból

S biztasd magad árván, szerelmesen,

Hogy te is voltál, nemcsak az, aki

Nem bírt magának mindent vallani

S ráaggatott díszeiből egy nőre.

 

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,

Akartam látni szép hullásodat

S nem elhagyott némber kis bosszúját,

Ki áll dühödten bosszú-hímmel lesben,

Nem kevés, szegény magad csúfolását,

Hisz rajtad van krőzusságom nyoma

S hozzám tartozni lehetett hited,

Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,

Kinek én úgy adtam az ölelést,

Hogy neki is öröme teljék benne,

Ki előttem kis kérdőjel vala

S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

 

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág

Rég-pihenő imakönyvből kihullva,

Vagy futkározva rongyig-cipeled

Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát

S, mely végre méltó nőjéért rebeg,

Magamimádó önmagam imáját?

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag-sorsomba ne véljen fonódni

S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:

Általam vagy, mert meg én láttalak

S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

"""""""

Ady Endre: Álmok után

 

Gyermek vagyok. Temetőben

Tarka szárnyú pillangókat kergetek,

Átrohanok könnyű szívvel

Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

 

Gyermek vagyok. Megfürösztöm

A ragyogó napsugárban lelkemet,

Nem látom a hervasztó őszt,

Csak a fényes, napsugaros életet.

 

Gyermek vagyok, kinek lelkén

Minden napfény, minden sugár átragyog,

Eltemetek, elfelejtek

Minden sebet, minden régi bánatot.

 

Gyermek-szívvel elfelejtem,

Hogy csalóka, ámító az őszi fény

És hogy engem megcsalt eddig

Minden álom, minden tündöklő remény.

 

Gyermek vagyok: temetőben

Tarka szárnyú pillangókat kergetek

S álmaimnak temetőjén

Csalogató álmok után sietek…

"""""

Ady Endre: Őrizem a szemed

 

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

 

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

 

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

 

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

"""""

Ady Endre: Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

 

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, biborak,

Arról, hogy meghalok.

 

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az úton

Tréfás falevelek.

 

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

"""""""

Ady Endre: Az Ősz dicsérete

 

Egyszer csak, észrevétlenül

A fa alá avarszőnyeg kerül.

Megállsz a mélázó napsütésben,

Gyönyörködhetsz az őszi ködben.

 

Ezer színnel festett képek,

Mind a szívedbe égnek.

Nincs még egy évszak,

Mely ennyi pompát rejt.

 

Fejedre kedvesen gesztenyét ejt.

Nézheted a vadludak vonulását

Ahogy őz keresi tisztáson a párját,

Szürettől hangos a hegyoldal

Itt, ott felcsendül egy dal.

A kertekben érik a dió

Hangosan kárál a szajkó.

 

Este, ha begyújtasz, fával a kályhába,

Tehetsz almát, krumplit a parázsba.

Mesebeli illat lengi át a szobát,

Megidézheted régi korok hangulatát.

 

Forralt borral kezedben, a karosszékben,

Gyönyörködhetsz szebbnél-szebb zenékben.

Este a csillagos eget nézve,

Felidézhetsz meséket,

Amiket egykor hallottál,

Amikor tiszta és jó voltál.

 

Ne bántsd az Őszt,

Fedezd fel inkább,

Amit nyújt,

Az összes titkát.

"""""

Ady Endre: Harc a Nagyúrral

 

Megöl a disznófejű Nagyúr,

Éreztem, megöl, ha hagyom,

Vigyorgott rám és ült meredten:

Az aranyon ült, az aranyon,

Éreztem, megöl, ha hagyom.

 

Sertés testét, az undokot, én

Simogattam. Ő remegett.

„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)

S meglékeltem a fejemet,

Agyamba nézett s nevetett.

 

(Vad vágyak vad kalandorának

Tart talán?) S térdre hulltam ott.

A zúgó Élet partján voltunk,

Ketten voltunk, alkonyodott:

„Add az aranyod, aranyod.”

 

„Engem egy pillanat megölhet,

Nekem már várni nem szabad,

Engem szóllítnak útra, kéj

Titokzatos hívó szavak,

Nekem már várni nem szabad.”

 

„A te szívedet serte védi,

Az én belsőm fekély, galád.

Az én szívem mégis az áldott:

Az Élet marta fel, a Vágy.

Arany kell. Mennem kell tovább.”

 

„Az én jachtomra vár a tenger,

Ezer sátor vár énreám,

Idegen nap, idegen balzsam,

Idegen mámor, új leány,

Mind énreám vár, énreám.”

 

„Az egész élet bennem zihál,

Minden, mi új, felém üget,

Szent zűrzavar az én sok álmom,

Neked minden álmod süket,

Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

 

Már ránk szakadt a bús, vak este.

Én nyöszörögtem. A habok

Az üzenetet egyre hozták:

Várunk. Van-e már aranyod?

Zúgtak a habok, a habok.

 

És összecsaptunk. Rengett a part,

Húsába vájtam kezemet,

Téptem, cibáltam. Mindhiába.

Aranya csörgött. Nevetett.

Nem mehetek, nem mehetek.

 

Ezer este múlt ezer estre,

A vérem hull, hull, egyre hull,

Messziről hívnak, szólongatnak

És mi csak csatázunk vadul:

Én s a disznófejű Nagyúr.

""""

Ady Endre: A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

 

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

 

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmúlt virágok illata

Bódít szerelmesen.

 

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

"""

Ady Endre: Új vizeken járok

 

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,

Röhögjenek a részeg evezősre.

Röpülj, hajóm,

Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,

Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,

Röpülj, hajóm,

Szállani, szállani, szállani egyre.

 

Új horizonok libegnek elébed,

Minden percben új, félelmes az Élet,

Röpülj, hajóm,

Új horizonok libegnek elébed.

 

Nem kellenek a megálmodott álmok,

Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,

Röpülj, hajóm,

Nem kellenek a megálmodott álmok.

 

Én nem leszek a szürkék hegedőse,

Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:

Röpülj, hajóm,

Én nem leszek a szürkék hegedőse.

"""""

Ady Endre – A föl-földobott kő

 

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

 

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbúsong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

 

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

 

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomorúan magyar.

 

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

 

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

""""

Ady Endre: Karácsony

I.

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

 

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumban

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

 

A templomba

Hosszú sorba’

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

 

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza.

De jó volna tiszta szívből

– Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

 

De jó volna, mindent,

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

Ez a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomorú útra.

 

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget.

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni…

Karácsonyi rege

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.