Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

kaves-idezetek.jpg

Mögöttem a múlt szép kék erdősége,

Előttem a jövő szép zöld vetése;

Az mindig messze, és mégsem hagy el,

Ezt el nem érem, bár mindig közel.

Ekképp vándorlok az országúton,

Mely puszta, vadon,

Vándorlok csüggedetten

Az örökké-tartó jelenben. /Petőfi Sándor/

                                                                            ""

Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!

Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!

Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!

Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!

Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!

/Frank OUTLAW/

                                                                               ""

"Ha forrósodnod kell, forrósodj a napon.

Ha csalnod kell, csapd be a gyomrod.

Ha sírnod kell, sírj az örömtől.

Ha hazudnod kell, hazudj az életkorodról.

Ha lopnod kell, lopj egy csókot.

Ha veszítened kell, veszítsd el a félelmed.

Ha éhes vagy, légy szeretetre éhes.

Ha azt kívánod, hogy boldog légy, kívánd ezt minden nap..

/ PABLO NERUDA /

"Porszem vagyok a világ gépezetében.

Porszemmé vált a világ a gépezetemben."

/Marno János/

1551547_447682458665596_820900570_n-530x375.jpg

 

"Nem szerencsés sérülten kapcsolatot kezdeni, beteg lesz a kapcsolat is. Egészséges lélekkel lehet csak egészséges kapcsolatot felépíteni."

 

            Boldogság111.jpg

A konyhában ülök, csendben, türelmesen várom, hogy felébredjen. Nem akartam felkelteni. Olyan sokat dolgozott mostanában, érzem, mennyire fáradt. Kint már világos van, a napfény vidám táncot jár a terasz ablaküvegén. Egy kismadarat figyelek, az ablakpárkányon ugrándozik, trillázik. Nem tudom, mennyi idő telhet el, mikor végre meghallom a hálószoba felől a neszezést. Legszívesebben azonnal elébe sietnék, de tudom, még alig van ébren. Érzem, ahogy meglódul a szívem és szaporán a bordáimnak csapódik a boldog izgatottságtól. Mindjárt megpillanthatom! Tekintetemet a nyitott ajtóra szegezem. Végre meghallom puha lépteit. Nem moccanok. Belép. Ilyenkor még szinte alszik, mozdulatai lassúak, rutinszerűek. A konyhapulthoz sétál, kinyitja a szekrényajtót, előveszi a kis fémdobozt, kinyitja, apró kanállal megtölti az őrleménnyel a szűrőt. Fémes zajokat hallok, aztán elindítja a kávéfőzőt. Tudom, amíg a sűrű, zamatos nedűt kortyolja, addig csak csendesen ébredezik. Figyelek. Mély áhítattal nézem őt. Kócos haját, vékony karjait, a kissé elmosódott mozdulatait. Megérzem a kávé illatát. Már csak néhány perc és meg fog érinteni. Az izmaim a bőröm alá feszülnek. Az érintései, a szavai, a közelsége, az illata – a nap fénypontjai. Legszívesebben felpattannék és odabújnék hozzá. Mégsem teszem. Türelemre intem magam, várakozom. Tudom, amint megitta a kávét az első dolga lesz, hogy rám mosolyog. Nézem, ahogy kis csészébe önti a kávét, megfordul, végre velem szembe áll. Megtámaszkodik a konyhapult szélében és csukott szemmel issza a forró italt. Már csak néhány pillanat és felébred, aztán a mosolya beragyogja a konyhát.

Szaporán verő szívembe simul egy régi emlék, amikor először megpillantottam. Összekapcsolódott a tekintetünk, mindketten tudtuk, egy életen egymás társai leszünk. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ő a legcsodálatosabb lény az egész földkerekségen. Ő a mindenem. Mindennél biztosabban tudom, azért vagyok ezen a világon, hogy őt boldoggá tegyem és én mindent meg is teszek ezért. Megérdemli. Bármit odaadok neki, érte, akár az életemet is.

Leteszi a csészét a pultra, rám emeli a tekintetét. Képtelen vagyok tovább várni, hozzásietek. Megállok mellette, a szemébe nézek. Pillantásunk összefonódik. Megöleljük egymást. A boldogságtól sírni tudnék. Magamba szívom az illatát. Felujjongnak a sejtjeim. Kezét a fejemre teszi. Megremegek.

- Jó reggelt drága kiskutyám, mindjárt felveszek valamit és kimegyünk – mondja puha hangon, miközben mellém guggol és én teljes valómmal odabújok hozzá – Szeretlek – folytatja.

Örömmel vakkantok, az orromat a nyakába fúrom. Én vagyok a világ legboldogabb lénye az egész világon. (Bucsi Mariann)

                                                   KÉT TESTVÉR

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

 Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: "Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak neki valami munkát.

Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építene

 

                                                     A mérleg

A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.

Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit, kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.

A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:

- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.

 

                                    GYANÚ

Egy ember nem találta helyén a baltáját. Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.

Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát. Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.

                     Kutya - macska barátság...

A kutya és a macska örök barátságot kötöttek.

Megállapodtak, ha bármelyikük bajba kerül, segítenek egymáson.

Egy nap a macska belepottyant a tóba. Minthogy nem tudott úszni, segítségért kiáltott. A kutya meghallotta barátja segélykiáltását, azonnal a tóhoz rohant. A vízbe vetette magát, s a macskát nyakánál fogva megragadva a part felé kezdett úszni.

- Miau, ne szoríts olyan erősen, nem bírom - panaszkodott a macska.

- Ne kényeskedj! Örülj, hogy megmentettelek! - parancsolt rá a kutya és még erősebben szorítva a macskát továbbúszott vele.

- Hála Istennek! Parton vagyunk! - morogta a kutya.

Letette a macskát, lerázta magáról a vizet, zihálva lélegzett.

A macska törött nyakkal, mozdulatlanul hevert a fűben.

A kutya darabig pislogva nézte.

- Ez igazán nem az én hibám!

Én minden tőlem telhetőt megtettem a barátomért...

- mondta és fark-csóválva odébb állt.

                                                      GAZDAGSÁG

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,

hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

-Nos, mit gondolsz erről az útról?

-Nagyon jó volt apa!

-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

-Igen.

-És mit láttál meg mindebből?

-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi

udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog

családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:

-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk.

                                                           Ima

Egy éjjel az Édesapa meghallotta, hogy a fia imádkozik: "Édes Istenem, add, hogy olyan ember legyek, mint amilyen az Édesapám!"

Mikor az Édesapa ezt meghallotta, egy könnycsepp csordult végig arcán, és így kezdett el imádkozni: "Jó Uram, add, hogy olyan ember legyek, mint amilyennek a fiam lát engem..."

                                                      Sóhaj

Egy lányka ül a sziklán, és az ideális férfiról álmodozik.

- Szép lesz, magas, és elbűvölő. - mondja boldogan merengve......

Egy férfi érkezik fehér paripán, megáll a lány mellett, és így szól: - Itt vagyok!

- Magas lesz, szép, és elbűvölő! - folytatja a lányka megfeledkezve látogatójáról.

- Kisasszony, - mondja a herceg - én vagyok a herceg, fehér paripán!

- És kedves lesz, és vidám, és nagyszerű szerető...

- Figyeljen rám, - kéri a herceg - hiszen máris itt vagyok!

- És majd felkap engem, és magával visz, és együtt élünk majd boldogan.

Ekkor a herceg tehetetlenségében megvonja vállát, és ellovagol.

A lányka mélyet sóhajt, és így szól: - Igen, egy nap majd eljön értem, az én hercegem.

                                      Két gazda

Élt egyszer egy gazda, aki saját kis gazdaságának termékeit árulta a környékbelieknek. Nem volt gazdag, de családjának mindene megvolt, amire szükségük volt. Egy napon a falubéli pék, aki már egy ideje rendszeresen vett tőle vajat, úgy döntött, hogy megméri, vajon tényleg pontosan fél kilót kapott-e a gazdától.

Gyanúja hamar be is igazolódott: valóban nem volt meg a fél kiló, ezért a pék olyan dühös lett, hogy azonnal fel is jelentette a gazdát csalásért.

Eljött a tárgyalás napja, és a bíró az érintettek meghallgatása után megkérdezte a gazdától, hogy megmérte-e pontosan a péknek eladott vaj súlyát.

„Tiszteletre méltó uram, én csak egy egyszerű ember vagyok, nem tudok grammra pontosan mérni, de van egy egyszerű kétkarú mérlegem.” – felelte a gazda.

„És hogyan méri le a vajat, amit adni szokott a péknek?” – kérdezte tovább a bíró.„Régóta vagyok már a pék vásárlója,” – kezdte el magyarázni a gazda – „és mindig úgy csinálom, hogy felteszem a mérleg egyik serpenyőjébe a tőle vett fél kiló kenyeret, a másik serpenyőbe pedig kimérem neki a vajat. Pontosan ugyanolyan súlyú vajat kap tőlem, mint amilyen súlyú kenyeret ad nekem.

                          Kalitkában zárt madár

"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.

Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt, mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni, És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És egyedül érezte magát. És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta barátnőinek, akik azt mondták: "Neked aztán mindened megvan."

De szép lassan különös átalakuláson ment át:most, hogy övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult.

A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár.

A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak rendjén rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztett értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. (Paulo Coelho)

                   "Ma megmentettem egy embert".

A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki. Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.

Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A

gondozóknak itt rengeteg dolguk van, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.

Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék valakit szeretni, és valakinek sokat jelenteni.

Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a

nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége.

Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni.

Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.

Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.

Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.

Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el.

Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.

                                Nap és a hold…

Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.

Akkoriban még nem voltak csillagok,a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról,aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről,melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikorra legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.

Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni azután maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.

Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.

Ezen az éjszakán megállt az égen s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.

Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.

A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.

A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.

A Hold szilárdan állt a helyén, az ég leg magasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.

Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.

A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródottan égen sok ezer apró, fényes darab.

Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.

Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.

/Alkyoni Papadaki: A Hold színe/

                              Milyen színű.....?

„- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.

- Az álmoknak is van színe?

- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.

- Milyen színű az öröm?

- Fényes, kis barátom.

- És a magány?

- A magány az ibolya színét viseli.

- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?

- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.

- Na és a szerelem?

- A szerelem színe a telihold.

- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.

Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett..

                               SZERETET

,,Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához.

 Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.

Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.

Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:

- Mi az ördögöt keresel ?

- kérdezte dühösen.

- Istennek legyen hála, megtaláltam!

- mondta nagypapa hamiskás mosollyal.

- A hangodat!"

                                    Vigasztalás

Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen tragikus körülmények között halt meg.

- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem hiányzol neki!

- Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit.

- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvigasztalni a bánatos asszonyt?

- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.

 

                          Beteg kislány

Egy kislány haldoklott egy olyan betegségben, amiből nyolcéves bátyja valamivel korábban kigyógyult.

A doktor így szólt a fiúhoz:

-Csak a véred transzfúziója mentheti meg a kishúgod életét. Kész vagy vért adni neki?

A kisfiú szeme tágra nyílt a félelemtől. Habozott egy darabig, aztán azt mondta:

-Rendben van doktor bácsi, kész vagyok.

Egy órával a transzfúzió végeztével a kisfiú tétovázva megkérdezte:

-Mondja doktor bácsi mikor halok meg?

A doktor csak ekkor értette meg azt a pillanatnyi félelmet, ami elfogta a fiút:

azt gondolta, hogy ha a vérét adja, az életét adja a kishúgáért.

                                  Kis fiú

Volt egyszer egy kisfiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön be egy szöget az udvar végén levő kerítésbe.

Az első napon 37 szöget ütött a fiú a kerítésbe. Az elkövetkező napok során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe ütött szögek száma napról-napra csökkent. Felfedezte, hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mint a szögeket beütni a kerítésbe.

Végül elérkezett az a nap, amikor a fiú egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába. Ekkor megkereste az apját és elmondta neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie. Az apja azt válaszolta, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből...

A napok teltek, amikor a fiú közölte az apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben... Az apa így szólt: Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg, hogy mennyi lyuk van ezen a kerítésen! Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Amikor összeveszel valakivel, és egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod, de a seb örökre ott marad. Mindegy, hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad. A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb. A barátok nagyon ritka ékszerek, megnevettetnek és bátorítanak. Mindig készek téged meghallgatni, mindannyiszor, ahányszor neked arra szükséged van. Támogatnak, kitárják előtted a szívüket. Mutasd meg a barátaidnak, mennyire is szereted őket! És végezetül: A barátság öröme azt jelenti, hogy valaki rád bízott egy titkot...

(Alessandro Manzoni)

                    Megértő vizsgáztató tanár…

Elkezdődött a vizsgaidőszak az egyetemen. Voltak, akik lelkiismeretesen készültek a megmérettetésekre, és voltak, akik a minimális energiabefektetés stratégiáját választva próbáltak átevickélni az egyetemi éveiken. Ez utóbbi csoportba tartozott az a három diák is, akik szentül hitték magukról, hogy roppant kreatívak, és ez bőven elég lesz a diploma megszerzéséhez. Tanulásra ezért nem is pazarolták értékes idejüket.

Annyira lazára vették a dolgot, hogy az egyik legfontosabb szakmai tárgyuk vizsgája előtti este elmentek bulizni egyet, és matt részegen alig találtak haza hajnalban. Puska készítésére is tökéletesen alkalmatlan állapotban voltak, ezért az a zseniális ötlet pattant ki a fejükből, hogy a vizsga végére toppanjanak csak be, és azzal a történettel álljanak elő a tanár számára, hogy egy barátjuk esküvőjéről hazafelé jövet defektet kaptak, és mostanra sikerült csak megérkezniük. Össze is koszolták az arcukat és a ruhájukat, hogy még hitelesebb legyen a mese, és tettetett kétségbeeséssel kérték a tanárukat, hogy hadd írják meg a vizsgát egy új időpontban.

A tanár megértően meghallgatta őket, majd felajánlotta nekik, hogy néhány nap múlva megírhatják a vizsgát. A diákok arcukon önelégült vigyorral léptek ki az épületből: sikerült hülyére venniük a tanárt, és még puska készítésére is bőven lesz idejük.

Eljött az ismétlő vizsga ideje, és a három srác „segédletekkel” felszerelkezve foglalta el helyét a tanteremben. A tanár kiosztotta számukra a vizsgalapot, majd arcán szolid mosollyal figyelte a fejleményeket. Mindhárom diák szeme kikerekedett, amikor ránéztek a papírlapra. Ez állt rajta:

Név: ____________

(1 pont)

Melyik kerék lett defektes?

A) Jobb első

B) Bal első

C) Jobb hátsó

D) Bal hátsó

                          AZ ÉGETT PIRÍTÓS

Édesanyám nagyon szeretett főzni, és rendszeresen készített nekünk finomabbnál finomabb ételeket. Úgy 8-9 éves lehettem, amikor egyik este egy nagyon hosszú és fárasztó nap után Anya nekiállt vacsorát készíteni. Nemsokára mindannyian az asztalnál ültünk, és lekváros pirítóst kaptunk a tányérunkra. Nagyon odaégett pirítóst.

Vártam, hogy valaki szóvá teszi-e a dolgot, ám Apa csak mosolyogva ette a kenyeret, miközben megkérdezte, hogy milyen volt a napom. Már nem emlékszem, mit mondtam neki, de arra igen, hogy Anya bocsánatot kért, amiért csak ilyen vacsorát készített, és azt is odaégette. Soha nem felejtem el, amit Apa válaszolt neki:

Édesem, imádom a ropogósra átsült pirítóst.

Később, amikor lefekvéshez készülődtem, Anya még a konyhában volt, ezért kihasználtam az alkalmat, és gyorsan megkérdeztem Apától, hogy tényleg ennyire szereti-e az égett kenyeret. A vállamra tette a kezét, majd így szólt:

Édesanyádnak nagyon nehéz napja volt, nagyon fáradtan ért haza a munkából. Egy égett pirítósba még senki nem halt bele, de a csúnya szavakkal óriási fájdalmat lehet okozni.

Ezután így folytatta: tudod, az élet tele van tökéletlenségekkel, és mi sem vagyunk tökéletesek. Nekem is vannak hibáim, mint mindenki másnak. De megtanultam, hogy egymás hibáinak és különbözőségeinek elfogadása az egyik legfontosabb dolog, ami egy szeretetteljes, egészséges és tartós kapcsolathoz vezet.  Szeresd azt, aki igazán fontos számodra, legyél vele megértő és kedves a nehéz időszakokban is, és értékeld mindazt a jót, amiben közösen részetek lehet.

                              A két koldus

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.

A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.

Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással, de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.

-Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra, te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet.

ez az egyetlen útja a menekülésnek.  – Megmenekültek.

                               Amit teszel visszajön hozzád

"Egy asszony minden nap chapatit sütött családjának, és mindig eggyel többet készített, mint amire szükségük volt. Ezt az egyet az ablakpárkányra tette egy-egy arra járó éhes ember számára. Minden egyes nap egy púpos öregember érkezett, elvette a chapatit és tovább állt. Közben ahelyett, hogy köszönetet mondott volna, minden alkalommal ezt mormolta: „A gonoszság, amit teszel, veled marad. A jó, amit teszel, visszajön hozzád.”

Az asszony egy idő után dühös lett és azt gondolta magában, micsoda hálátlan alak ez a púpos öregember! Egy nyomorult „köszönöm”-öt sem tud kimondani, helyette mindig ezt a szöveget mormolja. Mit akar ezzel vajon? Dühében az asszony fogta a friss chapatit és mérget tett bele.

Ahogy kitette a mérgezett ételt az ablakpárkányra, a keze megremegett. „Mi az ördögöt csinálok?”– mondta magában. Majd megfogta a chapatit és behajította a tűzbe. Sütött helyette egy újat és kitette az ablakpárkányra, ahogy szokta. Ismét jött a púpos öregember, elvette a chapatit, majd távozás közben megint az ismert szövegét mormolta: „A gonoszság, amit teszel, veled marad. A jó, amit teszel, visszajön hozzád.”

A púpos öregember továbbállt, mit sem sejtve az asszonyban dúló indulatokról. Az asszony pedig, ahogy minden nap, most is fiára gondolt, aki távoli vidékre ment szerencsét próbálni. Hónapok óta semmi hírt nem hallott felőle és nagyon aggódott érte, hogy biztonságban hazatérjen.

Személyes segítség

Azon az estén valaki kopogtatott az ajtón. Ahogy az asszony kinyitotta, nagy meglepetésére és örömére fiát látta maga előtt, aki sovány és meggyötört volt. A ruhái szakadtak voltak, látszott, hogy éhezett és nagyon gyenge volt. Ahogy meglátta anyját, egyből elmesélte neki, milyen nagy csoda, hogy most itt lehet. „Hazafelé tartva az éhségtől elgyengülve összeestem, és már azt hittem, meg fogok halni. Akkor arra jött egy púpos öregember, akitől egy falat ételért könyörögtem, és olyan kedves volt, hogy egy teljes chapatit adott nekem! Ahogy odaadta, ezt mondta: Én minden nap ezt eszem, de ma neked nagyobb szükséged van rá, ezért neked adom.”

Ahogy az asszony hallgatta fiának szavait, elsápadt és az ajtónak kellett támaszkodnia. Arra gondolt, hogy ha a mérgezett chapatit nem dobta volna a tűzbe, saját fiának gyilkosa lett volna. Ekkor megértette a púpos öregember szavait."

                     Wass Albert: Testvér!

Valamit szeretnék mondani Neked.

Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak.

A világ, szép s az emberek jók.

A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér.

Akár a pestis vagy a nátha.

S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.

A világot?

A Te világodat.

De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ.

Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi

amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered,

és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, mélyen átüti, fejét midőn a földből előbúvik.

Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van.

Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég.

Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért?

Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.

Így van ez veled is, testvér.

Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köre ácsoltál,

és ha tűz támad s rád dőlnek a Kontár tákolmány romjai:

Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág.

Mert nincsen Különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.

                                        Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:

- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?

A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:

- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?

Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:

Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.

A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:

- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?

A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:

- Saját arcunkat látjuk a kútban!

- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.

A látogatók megértették a remete tanítását......Erhart Kaestner

                                                           A kút

Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek. Aki ivott a vízből, az megőrült. Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült, a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló. A király aggódott népéért és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és a felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandóak betartani őket. Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek abban, hogy a király megőrült. Ezért ír ennyi sületlenséget. Összegyűltek hát a palota előtt és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le. A király elkeseredett, és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította, mondván:

- Most odamegyünk a kúthoz és mi is iszunk belőle. Akkor olyanok leszünk, mint ők.

És így is lett: a király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban bolondságokat kezdtek beszélni. Az alattvalóik pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyuk van - miért ne kormányozhatná továbbra is az országot? Az országba visszaköltözött a nyugalom, a király pedig békében uralkodott élete végéig.

Sokan hiszik azt, hogy normálisak, csak mert egyformák. Sokan megtesznek mindent, hogy ne különbözzenek. Sőt, "isznak inkább a kút vízéből", mint sem, hogy őrültnek tűnjenek, s kiközösítsék őket.

 

                                         A KIS GYUFAÁRUS LÁNY /Hans Christian Andersen/

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl&

 

Petőfi Sándor versei

 
2021.02.04 | | Menüpont: Nyitóoldal

Képgaléria

KÉPES IDÉZETEK

Dátum: 2021.01.29
Fénykép: 39
Mappák: 0

Kezek

Dátum: 2021.02.04
Fénykép: 44
Mappák: 0